koshi harang

- Mi ez a mennyei hangszer? - kérdezem magamban, miközben az egész a gyógytorna utáni relaxációt szétstresszelem, hogy egyszer vége lesz ennek a kristálytiszta hangjátéknak. Percnyi ég.

képzelt párbeszéd

- Miért nem köszöntél?

- Azt hittem, az ikertestvéredet látom.

tesz-vesz kórház

Végre! Egy év próbálkozás után sikerül jelentkeznem mesedoktornak. Vasárnapig Balcsi, hétfőn gyermekinfektológia! 

Nyaralás közepette érkezik az emlékeztető, hogy ebben és ebben az időpontban, ezen és ezen a helyszínen várnak a gyerekek, érdemes legalább három-négy, több korosztálynak szóló, fiús és lányos mesével készülni; jó olvasást kíván: a Gyógyvarázs. 

Fiús és lányos?! Több korosztály?! Három-négy mese?! Ez kellett neked, Renáta, Gyógyvarázs! Nyaralás megszakítva, egész délelőtt klasszikus meséket olvasok fel magamnak - hangsúlyozok, artikulálok, szerepjátszok. Még egy gyors ebéd, és indulás. Teletömöm a táskám mesekönyvekkel (tuti, le fog szakadni), már csak a legapróbb korosztálynak szóló, csupa kép, csupa csoda könyvem nincsen. Először még reménykedem, hogy a Híres Festők sorozatból megoldom, de nem. Minden számban pucér férfiak és nők vannak. Eddig ez nem tűnt fel... Összegezve: valamivel több mint egy órával a jelenésem előtt a legkisebb korosztály számára semmim sincsen. Semmim.

Irány a könyvtár! Nem. Ahhoz már késő van. Felrohanok az Alexandra első emeletére, ütöm fel sorra a mesekönyveket, egyik borzalmasabb, mint a másik, miért van az egér farmerban, Jézusom, ennek a színeitől hányok, akkor már inkább rajzolok nekik én! Egyetlen, értékelhető, színekkel-rajzokkal gazdag könyvet találok, naná, a legdrágábbat, de ezen most nincs idő agyalni. 

Szépen felöltözve, kezemben a csupa csoda könyvvel szállok fel a metróra. Meglátok egy ülőhelyet, levágom rá magam, az idősek és a fogyatékkal élők sem érdekelnek. Próbálok észrevétlen maradni, de ezzel a könyvvel nem lehet. A kis hableány: szomorú. A vadhattyúk: gonosz és morbid. Most jut eszembe először Andersenről A tetovált lány, és hogy félek a dán történetektől. Nagyvárad tér. Még mindig nincs mese. Megállok az aluljáróban egy oszlopnál, tovább lapozom a könyvet. Az emberek feltűnő távolságra állnak meg tőlem, néhányan elhaladtukban megbámulnak. Hála Istennek, megvan! Irány a kórház!

A portánál negyvenes férfi: balra, jobbra, barackvirág színű épület. Barackvirág...: biztos nő tanította be. A nyitott ajtón át bemegyek az épületbe: belépés csak a személyzet részére, belépni tilos, takarítók (zárva), medikusok (zárva), veszélyes, műtő, konyha.... Sehol senki. Kijövök, körbemegyek. Hol vannak a gyerekek? Felmegyek egy emeleti körfolyosóra, és egy betegszobán át, ahol az anyuka épp a babáját pelenkázza, bekéredzkedem az osztályra. Bemutatkozom az osztályos nővérnek, ez és ez vagyok, mesedoktor. Az osztályos nővér vakarja a fejét, hogy hát gyerek, az, sajnos, nincsen, de még felmehetek a második emeletre, hátha ott. Elvezet a lifthez, közben lelkemre köti, hogy legközelebb majd azzal jöjjek. 

A második emeleten egyetlen esélyes versenyző van. Kint várakozom a folyosón csupa csoda könyvvel a kezemben, hallom, hogy a nővér megkérdezi a kisfiútól, szeretné-e, ha egy néni mesét olvasna neki, mire a gyerek határozottan vágja rá, hogy nem. A nővér mentegetőzve jön ki, hogy mennyire sajnálja, pedig azt hitte, ez a fiúcska fog majd örülni valami jó, dinós mesének.
Dinós mesének... Dinós mesének?! Fellélegezve jövök ki a kórházból. Elköszönök a portástól, felszállok a metróra. Hazafelé még beugrom az Alexandrába visszacserélni a könyvet. 

Otthon a kanapéra roskadok. Nincs rossz érzés bennem. Végtére is, két dolgot szerettem volna: mesét olvasni, és ezzel valakinek örömet szerezni. Olvastam is, örültem is. A jövőben viszont, ha lehet, még az eddiginél is jobban meg fogom becsülni az ortopéd klinika FELNŐTT osztályát.