családi komédia LXV. felvonás

Én: - Szerintem jó lesz már az a halászlé, nem kell tovább melegíteni!

Anya: - Még egy kicsit hagyom, hogy megtörténjen a csodálatos kenyérszaporítás.

Én: - ... Felhígítottad vízzel?

nyirő józsef: uz bence (részlet)

"Nedves hófátylak csapódtak a patak falához, az ég nyugtalanul gomolygott, fénytelen, kietlen volt a világ. A szorongó várakozásban így telt egy óra is. Egyszer csak elváltozott hangon megszólalt a szolga.

- Vajjon megszületett-e?

Nem tudtak rá felelni. Tudva van, hogy éjfélkor kell világra jönnie a Gyereknek, mert akkor van a mise, de nem volt órájuk, a harangszó ide nem hallszik, tájékozódni az égről nem lehetett.

Hirtelen a bika felszökött, megrázta szarvait és gyönyörű fejét vízszintesen elnyujtva, hangosan belebőgött az éjszakába.

- Ezt mi lelé? - csodálkozott Bence.

Üdő Márton azonban színében elváltozva felállott, levette fövegét és összetette darabos nagy kezeit.(...) A többiek is felállottak, de nem tudták, hogy ilyenkor mit is kell csinálni. Csak érezték, hogy egyszerre körülöttük megváltozik a világ, a vihar egy utolsó füttyel megszűnik s a hó békésen ragyog köröskörül."

egy kis karácsony vagy csak simán egy vasárnap

Az egyik üzletben "VÍGkiárusítás" zajlik.

***

Próbál a busz a hóesésben felkaptatni az emelkedőn a Farkasréti temetőhöz, araszol, megáll, újraindul. A sofőr végül beleszól a mikrofonba:

- Kérem a kedves utasokat, hogy a busz elejéről fáradjanak, amennyien csak tudnak, a hátsó kerekekhez.
 

Kicsik és nagyok, idősek és fiatalok labdákkal és kutyákkal, egyként, ragyogó arccal nyomulnak a busz végébe. A busz új lendületet kap.

- Köszönöm.

családi komédia LXIV. felvonás

Anya: - (apának) Nem hiszem el, hogy soha nem lehet az asztalnál enni, hanem végig kell morzsálni az egész konyhát! Nézd meg ezt az áldott jó gyereket (rám mutat), milyen szépen tud asztalnál, tányérból ebédelni!

Apa: - Hagyd már szegényt, látod, most az áldottgyerek-szindróma hatása alatt meg sem tud szólalni.

egy kicsit iroda, egy kicsit más...

Két és fél évnyi vívódás és önmarcangolás, öthónapnyi sírás, éjszakai bkv-zás, fény nélküli nyár, negyven fokban pulóver és harisnya, napi tíz-, tizennégyórás munkaidő, nyugtatótea, szemüveg, 48kg után azt hittem, hogy végre le tudtam zárni magamban mindent ahhoz, hogy elszakadhassak. "Főnök: - .... most felmondtál?" "Én: - ....igen." És éreztem, hogy még itt sincs vége. A felmondásom ott hever teljesen nyíltan mindkettőnk asztalán: ő nem hajlandó átvenni (és egyébként is, ez az első munkahelyem, küzdjek és ne vágjam fel félévente az ereimet), én pedig értetlenül állva ezelőtt a legkevésbé szokványos reakció előtt, egyre tehetetlenebbnek érzem magam. És a legkétségbeejtőbb, hogy még valóban nem adtam fel. Nemcsak miattuk, de bármilyen visszás, magam miatt sem.

Ez nem az Mt. szerinti felmondás. Ez valami más. Valahol egyben szép, szomorú, hálátlan és megalázó. Valahogy annyira próbálunk vigyázni a másikra, hogy a végén már senkinek nem lehet jó. Enikő szavaival élve, ami most zajlik: abszurd komédia.

Közben pedig a kollégák ki-be járkálnak az asztalra kitett felmondások között, mit sem sejtve az egészből.

advent negyedik vasárnapja