Emil Verhaeren:
A hó
Hullong a hó, hull szakadatlan
mint tiszta gyolcs, hull csendesen
az árva-árva tereken,
s amerre száll, átok terem.
Hullong a hó az alkonyatban,
hogy egyik perc a másba pattan,
hull, hull - egyhangún - szakadatlan:
sziszeg, zuhog, akár a katlan:
tompán a néma házra hull,
zárdákon, csűrökön lapul:
sziszeg, zuhog, akár a katlan
s a temetőkre és sírokra száll le halkan.
A zord idők bús lobogóját:
kibontja a hósík felett:
s a gyászos nyomortól nem óják
kunyhók a bús szegényeket.
A fagy lejő a csontig hatol
és szűk a kunyhó, szűk az ól,
a lelkeken ott a nyomor s a hó,
a bús, a nehéz és tiszta hó.
Sötét hidegben fázik a lakó
és az arca oly sápadt, fakó.
Hótól fehér az út,
halottak a faluk:
a sok kristályos nagy, kopár fa,
és a didergő fák sora
úgy áll fehér cukorba mártva.
Belepte már a malmot a fehér moha
s olyan, akár csak egy kelepce
és készen áll a prédára lesve:
lenn a viharban reszkető
kolostor és háztető
november óta küzd az estbe:
s a hó csak hull, hull, hullong csendesen
a végtelen, kopárbús tereken.
Ameddig csak a szem elér,
minden fehér, fehér, fehér,
hó mindenütt, hó, tiszta hó,
halotti, sápadt takaró,
halotti meddő takaró.
A végtelen tél szemfedője
rongyos pehely-hímmel beszőve.
