A következő címkéjű bejegyzések mutatása: csend. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: csend. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. december 21.

2024. december 14.

elcsendesedés

 





"Csendesedj el mikor zajos az életed, csendesedj el ha fájdalom éri lelkedet.
Csendesedj el, hallgasd a csend hangját, csendesedj el, megtaláld lelked nyugalmát.
Csendesedj el, gondolj arra ki igazán szeret, csendesedj el, éld át a közös perceket...
Csendesedj el, adj hálát az életért, csendesedj el, mondj imát mindenkiért!"

(Ismeretlen)













2024. július 29.

georgian bay

 





A fenyves léptet elnyelő avarpuhasága hatalmas, kemény, meztelen sziklákra vált. A távolban néhány túrázó, hangjukat elsodorja a messzeség. A partra kiérve a szikrázó napsütésben csak a kristálytiszta víz csobogása és a szél suttogása hallatszik. Lefekszünk az embernagyságú, nap melengette kőtömbökre és szemet behunyva hallgatjuk a csendet. Bőrünk érzi a napfényt. Köröttünk az erdő, a tó hullámai időről időre megtörnek a parton, olykor néhány sirály sikolt bele a levegőbe. Olyan tiszta a víz, mint az őt körül ölelő természet lelke. Érezzük, ha még tovább maradunk ott fekve, mozdulatlanul, menthetetlenül eggyé válik a testünk a kőtest melegével, a víz hullámzó frekvenciáival, átlátszó anyagával. Kölcsönhatások. A víz tisztasága hat a part tisztaságára. Minden tisztaság hat a "partja" tisztaságára. A természet csöndes, mindennapi, szertartás nélküli keresztelői ezek. Hogy egy-egy ilyen találkozás után megtisztult lélekkel folytathassuk utunkat. 






















2023. december 11.

 




Meggyújtotta a gyertyát és csend lett a lelkében.







2020. április 10.

pilinszky jános: az isteni dramaturgiáról









Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért? Mert olyan csendes volt - csúszott ki számon önkéntelenül, de valójában ma sem tudnék ettől hitelesebben válaszolni. A föltámadás számomra épp csendességében - isteni. Olyan, mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok: a csírázás, születés és a fogantatás fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége jellemzi. Tökéletes természetességében így csodálatos, igaz és reális! Ezért nincs is rá egyéb, nem is lehet rá más válaszunk, mint az, hogy valóban föltámadott.


















Az idei húsvét miséinek csendjét nem visszük ki az utcára. Bent marad az otthonokban. Nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjjön. Ő mégis jön. És marad.










2019. október 7.










Csendlámpa.











2017. augusztus 31.







"Marina Abramović és Ulay szerelmi története a '70-es években kezdődött. Egy furgonban éltek és előadó művészként keresték mindennapi betevőjüket. Tiszta, mély zserelem volt az övék, éppen ezért, amikor úgy érezték, hogy nem szárnyalnak egymás mellett tovább, békében elváltak. Szakításuk stílusos volt, mint ők maguk: a kínai nagy fal közepén találkoztak egy utolsó ölelésre...

Marina 2010-ben  "A művész jelen van" című műsorral lépett fel, ennek részeként minden emberrel egy perc csendet töltött együtt. Ulay, a rég nem látott nagy szerelem titokban érkezett a helyszínre..."













Forrás: http://pozitivnap.hu/napi-pozitiv/eletre-szolo-tanitas-egy-elmult-nagy-szerelem-meghato-pillanatai-video









2017. január 4.

várakozás








Vasárnap van, január elseje, és az újévi misére tartva várok a buszmegállóban kint, "falun". A házak még mélyen alszanak, közel s távol sehol egy lélek. Az utcákat köd lepi, tejüvegszerű, sűrű köd. A fák deres ágait és a fekete eget nézem. Hideg csípi az arcomat. Milyen rég volt telünk, olyan igazi! És ma, új év első napján milyen jó is, hogy ez megadatott! Egyszeriben hála tölti el a lelkem, és valami késztetésféle, hogy ezt a nagyon törékeny és nagyon mulandó telet, ami most és itt van bennem és körülöttem, megköszönjem. Szavak után kutatva, valahonnan, mélyről előugrik Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának az emléke. Talán pont ide illik. De hát ki tudja azt itt és most idézni? Az okostelefonom, kapok észbe! Húzom le a kesztyűmet, nyúlok bele rögtön a táskámba, hogy előkotorjam... de nem. Mégsem. Megállítom a mozdulatot. Kihúzom a kezem a táskából, és visszaveszem a kesztyűmet. 
Nem szabad. Nem szabad mindent, mindig azonnal megkapni. Előbb meg kell tanulni akarni, vágyni rá. Gondolni rá. Annyit gondolni rá, hogy helyet készítsünk neki magunkban. Aztán meg kell tanulni megtenni felé az első lépést. Aztán a másodikat és a harmadikat és így tovább. Annyi lépést, de pontosan annyit, hogy mire odaérünk, készek legyünk a befogadásra. Hagyni kell magunknak időt a formálódásra.
Néha sajnálom, hogy vannak okostelefonok és számítógépek. Mindent instant megkapunk, és közben nem járunk az úton. Mindig csak a célban vagyunk. Nincsenek kitérők, nincsenek eltévelyedések, és nincsenek meg az ezekkel együtt járó élmények sem. Elfelejtettünk gyönyörködni az útban. Elfelejtettünk alkalmazkodni és változni az úton. Elfelejtettünk várakozni.







2015. július 5.

sara ruhl: eurüdiké






EURÜDIKÉ: - Az ott Orpheusz?
A KÖVEK: - Igen, ő az.
EURÜDIKÉ: - Hol a zenéje?
A KÖVEK: - A fejedben.







2015. június 5.

kézirat







Azon tűnődtem, vajon milyen lehetett a kézírása, ezért merő kíváncsiságból rákattintottam a PIM honlapján található "Kézirattár" linkjére. A képernyőn írógéppel halványan rögzített strófák scanképei jelentek meg, tollal itt-ott, elhanyagolható mennyiségű áthúzással.








2015. május 31.

heidegger: útban a nyelvhez





Kérdező: Hogyan hangzik a "nyelv" japán szava?
Japán: (hosszas habozás után) Koto ba a neve.
Kérdező: És mit mond ez a név?
Japán: Ba a leveleket, méghozzá különösen a sziromleveleket nevezi meg. Gondoljon a cseresznyevirágra és a szilva virágára.
Kérdező: És mit mond a koto?
Japán: Ezt a kérdést a legnehezebb megválaszolni. (...) koto a szólító csendesség tiszta elragadtatása. A csend lobogása támasztja ezt a szólító elragadtatást, és a csend lobogása az a fenntartó is, ami az elragadtatást magával hozza. Koto egyúttal mindig megnevezi magát a mindenkori elragadtatást is, ami a megismételhetetlen pillanatban egyedülállóként ragyog fel kelleme teljességében.







2015. május 14.

UNGÁR ISTVÁN: Marci (részlet)






Úgy negyedszázada a prágai repülőtér tranzitjában Budapestre induló Malév járat hívólámpáját vártam nehéz és fárasztó gyógykezelés után. Figyelmes lettem egy magyar családra, amelyik minduntalan magával cipelte a kézi csomagjait valahányszor a hatalmas üvegablakokhoz sietett, hogy meglesse a felszálló kis sportrepülőgépeket. Ott pakoltak le mellettem s én felajánlottam, nyugodtan hagyják itt a cókmókjukat, vigyázok rá. Gondolom, becsületes ábrázatot néztek ki belőlem, mert azon nyomban elfogadták az ajánlatomat.
Egyikük nyolc év körüli dundus kisfiú, másikuk néhány esztendővel idősebb nővére és a szülők. Egyszer csak megütötte a fülemet, amint a fiúgyermek váratlanul a következő kérdéssel fordult az apjához: - Apa, ha holnap eljönnének hozzánk a Londoni szimfonikusok és eljátszanák Bach E-dúr Brandenburgi versenyét, szívesen meghallgatnád? – Azt hittem, rosszul hallok, olyan hihetetlen volt a dolog, de azért azonnal elhatároztam, mihelyst visszajönnek, csak szóba hozom, hogy Bach bizony nem írt E-dúr hangnemű brandenburgi koncertet.
Ám az igazi meglepetés csak most következett. Ugyanis az apuka igenlő válaszára – talán nem is koncentrált kellőképpen a „feladványra” – a fiúcska huncut, csibész kajánsággal felkacagott: - Hahaha! Hiszen Bach nem is írt E-dúr Brandenburgi versenyt. – Nyilván ugratni akarta a papát. Mint amikor Rómeó a bálon meglátja Júliát – „Ki ez a lány?!” – úgy hasított belém a döbbent elképedés: ki ez a fiú?! (...)

 






2015. január 4.







Ősi törzseknél a sámán, ha valaki megbetegszik és felkeresi őt, az alábbi kérdésekre keresi először a választ:

Mikor voltál utoljára csöndben?
Mikor táncoltál utoljára?
Olvastál-e, vagy mondtál-e mostanában mesét?