2017. július 27.

tesz-vesz kórház







Én: - Hogy vagy?
Angyal műtőslányka: - Nagyon rosszul. Donáció volt: kiszedtük a szerveit egy agyhalott férfinak.
Én: - Az orthopédián?!
Angyal műtőslányka: - Igen... Az intenzíven feküdt, és mi voltunk a legközelebbi műtő. Mi sem értjük, ezt nem nekünk kellett volna csinálni. Ha látnád, hogy összetört mindenki. A felnőtt férfiak is. Ma kellett mennünk pszichológushoz.
Én: - Végig bent voltál?
Angyal műtőslányka: - Nekem kellett az összes teamnek műszerelni. Jöttek a hasi sebészek, a mellkas sebészek és a többi...
Én: - Mit éreztél?
Angyal műtőslányka: - Sok mindent. Haragot a szervezők iránt... Sajnálatot a beteg iránt. Leginkább. Az én lelkem nem bírja ezt...













(Szabadtéri jógázunk a Városligetben.)

Szélvarázs jógalány: - Akkor most fordítsátok a talpatokat a plafon felé!











stádiumok








Felismerés.
Megismerés.
Megértés.
Azonosulás.
Szétválás.
















Mi van előbb, a vágy vagy a tárgya?

















Ül a metrón egy magas, vékony, ötven körüli nő. A Deák téren sokan felkenek mellőle, és az üres helyre egy nagydarab nő telepszik le a barátnőjével. A nagydarab nő karja belóg a vékony, magas térfelére, a hatalmas, rikító sárga táskája pedig a magas, vékony ölében pihen meg. És a nagydarab nő csak mondja, mondja a magáét a barátnőjének, közben még hadonászik is a magas, vékony orra előtt. A magas, vékony arcán a felháborodás, a düh és a sértettség váltja egymást (valljuk be, elég megalázó, mikor az embert a szó szoros értelmében levegőnek nézik), majd az első adandó alkalommal arrébb húzódik a saját helyéről. A nagydarab nő, érzékelve maga mellett a mozgást, hirtelen észbe kap, és bocsánatot kér. Végül mindketten nevetni kezdenek. Nem volt ő rossz szándékú, na, csak nem vette észre MAGÁTÓL a másikat. 














A fb feldobta a hírfolyamon Georgy Kurasov "Az álom" című képét, majd megkérdezte, hogy jelentem-e a tartalmat (gondolom, mint pornográf zaklatást).





















Jobban szerettem a régi, vezetékes telefonokat. Ha csörögtek, és nem volt kedvem felvenni, hát nem vettem fel, rikoltozhattak akár ítéletnapig. És micsoda tapintat: utána nem dörgölték az orrom alá, hogy kinek a hívására nem válaszoltam. Nem valakit utasítottam vissza, hanem egy láthatatlan lényt, aki a legjobb barátomtól kezdve az önkormányzaton át a közvéleménykutatóig bárki lehetett, így hát senki sem volt. Senki nem is várta, hogy visszahívjam.
Ma, a kijelzős telefonok idejében nem elég, hogy az illető a vonal túlsó végén kizökkent az aktuálisan zajló gondolati-tapasztalati világomból, de még bűntudatot is ébreszt bennem, és szinte kiköveteli, hogy a legközelebbi szabad percemben visszahívjam (ha a szemébe szeretnék még nézni ebben az életben). Itt ugyanis már nem arról van szó, hogy ő nem tudott elérni engem, hanem, hogy én nem akarok tudomást venni az ő létezéséről.







dragomán györgy: a pucér nő (részlet)







Ha szépen süt a nap, a pucér nő a szomszéd kertjében napozik. Azt hiszi, hogy senki se láthatja meg, mert nagyon magasak a falak, de én tudom, hogyan kell meglesni.
Először fel kell mászni a diófára a második elágazásig. Aztán át kell ugrani nagyapa garázsának a tetejére, és fel kell menni egészen a tűzfalig. Vigyázni kell a törött cserepekre, és a korhadt gerendát is ki kell kerülni. Fent a tűzfalnál lábujjhegyre kell állni, meg kell fogni a tűzfal tetejét, aztán fel kell lépni a kilazult téglák közötti résbe, és fel kell húzódzkodni a tűzfalra. Ott el kell mászni egészen a kéményig. Ott fel kell állni, át kell ölelni a kéményt, és meg kell kerülni, aztán már csak végig kell mászni a tető gerincén odáig, ahonnan az eresz indul, onnan csak le kell nézni, és már lehet is látni a deszkaágyat, amelyiken feküdni szokott. (...)







2017. július 26.

jókai mór: és mégis mozog a föld (részlet)








"Csak az tudja, hogy meddig mentünk, aki azt látta, hogy honnan indultunk el..."









K. mesél








A két nagyobb gyerekem folyamatosan kólát szeretne inni, én sosem engedem nekik, ők pedig csak ezért is rágják a fülemet, hogy kólát akarnak, kólát akarnak. A legkisebb, kétéves épp a megfigyelős-utánzós korszakát éli, folyamatosan a másik kettő nyomában van, próbálja azt csinálni, amit ők, és utánozni a hallott szavakat. Egyik délután megleptem, amint egyedül táncikált a szobájában, és közben vékony hangocskáján énekelt magának: Kóla, kóla, gilice.....










2017. július 25.

halmai tamás: "isten legyen az asztalunknál" - beszélgetés báthori csabával











"... világosan kell élni."













tesz-vesz kórház








A kb. nyolcvanéves néni mesélni kezdte, hogy öt gerincműtéten esett már át, most pedig kilencedik hete fekszik a kórházban egy parányi, de nem gyógyuló sebnek látszó - végül kiderült - bakteriális fertőzéssel, melyre majdnem az egész lába ráment, ezalatt az időszak alatt is vagy háromszor műtötték, a szeptikus részlegről csak ezen a héten hozták át, újra kell tanulnia járni, mert a sok fekvés során az ép lába is elsatnyult, közben pedig a másik lába még mindig gipszben van, és vákuummal próbálják összehúzni rajta a sebeket amikben, képzeljem, látszik a talpcsontja, és melyeken keresztül már többször átmosták az egész lábfejét, nehogy a fertőzés tovább terjedjen.

Mondtam neki, hogy bocsásson meg, kicsit szédülök, le kell ülnöm a székre, de beszéljen csak tovább, figyelek. A néni aggódva nézett rám, ne hívjon-e nővért? Megnyugtattam, hogy velem semmi gond nincsen.

Közben bejött Tiszta nővér, hogy van-e kedvem beadni a néninek a vérhígítót?

Én meg csak néztem magamba, és azon gondolkoztam, hogy pont ennél a néninél, pont az utazásom előtti utolsó látogatásom alkalmával, és pont Tiszta nővér segítőkész jelenléte mellett teljesült az a titkos vágyam, hogy megtanuljam a hasi szuri beadását akkor, amikor már kész voltam rá.

És amikor átöltözve elindultam hazafelé, a parányi, csenevész kis néni rózsaszín hálóingben, felpolcolt lábbal, szeretettel mosolyogva integetett ki az ágyból a folyosóra, és sok sikert kívánt nekem az életben.








új bíróság










Van egy rózsakvarc-kristályos fülbevalóm valahol anyukámnál, életemben egyszer talán, ha volt rajtam. Ezer éve eszembe sem jutott. Nem úgy reggel. Reggel, nem is értettem, mitől, hogyan, de azt éreztem, hogy megpusztulok, ha nem vehetem fel. És ha ez nem lett volna elég, eszembe jutott az is, hogy nincsen hozzá karkötőm. Ez a két felismerés együtt már-már elviselhetetlennek hatott. Aztán megérkeztem a munkahelyemre, ahol minden előzmény nélkül az alábbi kép fogadott: Színösszhang kolléganő előző nap este arra gondolt, hogy mielőtt elutazom, szeretne nekem kedveskedni valamivel, ami rá emlékeztet majd.