Könyvajándékot vittem Játszótéri Szobatársnak. Gondosan ügyeltem, hogy a hátoldalán megfelelően kisatírozzam a feltüntetett árat, külön válogattam hozzá a legjobban fedő filceket. Játszótéri Szobatárs a borító láttán nagyon megörült az ajándéknak. Aztán ahogy elkezdte fellapozni, először a blokk hullott az ölébe, majd amikor nevetve átadta azzal, hogy ezt nem biztos, hogy neki szántam, a következő lapozásnál követte az utalási bizonylat is.
A boltban arckrémeket nézegettem, hasonlítgattam össze a kis tégelyeket, egyiket a másikkal, közben az otthonról hozott mintákat is kivettem a táskámból, hogy az összetételeket ellenőrizzem. A végén már azt sem tudtam, melyiket hoztam otthonról és melyik volt a bolti, a sajátomat raktam-e el vagy a polcon levőt. A kasszához menet erősen gondolkoztam, hogy szólok az eladónak, hogy nem szándékosan, de lehet, hogy lopok.
Egyik rokona az a típus, aki bemegy a kocsmába és tíz perc múlva pertut iszik az egész bagázzsal, miközben hahotázva beszélgetnek életük ilyen-olyan kalandjairól. Másik rokona visszahúzódóbb. Ennek leküzdése érdekében elvégezte a kulturális antropológia szakot, ahol megtanulta, hogy milyen embertípust hogyan kell megközelíteni, mi számít érdekes beszédtémának, milyen verbális és nonverbális kommunikációs jelekkel lehet könnyen kapcsolatot létesíteni. Tanulmányai elvégzése után ő is bement a kocsmába, leült egy ismeretlen ember mellé egy pohár sörrel, és már éppen próbálta a gyakorlatba ültetni komoly évek alatt megszerzett szaktudását, amikor az ismeretlen ember ránézett és elküldte őt a p*csába.
Vannak, akiket a határidők eleje motivál, és szeretnek minél hamarabb túl lenni a feladaton. Vannak, akik a határidők végén lendülnek munkába. Ugyancsak vannak, akik a közepén dolgoznak, és a vannak, akik a határidő egésze alatt arányos erőbefektetést tanúsítanak. És vannak olyanok is, akiket a határidők teljes mértékben hidegen hagynak.
