Néha számot kell vetni az élettel. Ennek egyik lehetséges módja, ha az ember lánya megszabadul az évek során felgyülemlett ruhadarabjaitól. A standnál megáll egy negyvenes angol nő. Kicibálja a ruhakupac aljáról zsenge lánykorom virágos-romantikus ruhácskáját, helyben magára rángatja, megkér, készítsek róla képet a telefonjával. Egy gimis lányka a kék szoknyámba szeret bele, de mivel neki rövid, elrohan az egyik barátnőjéért, hogy a darab mégis "családban maradjon", és mivel a szoknya csak nem akar jó lenni egyiküknek sem, a csicsergő leánytriász harmadik tagját is az asztalhoz lelkesíti. Egy fiatal nő jó ízléssel választ ki magának három darabot, el is vinné őket felpróbálni, és mielőtt szólni tudnék, hirtelen felindulásból lekapja az ujjáról a jegygyűrűt, és a markomba nyomja annak biztosítékaként, hogy visszahozza a ruhákat. Barátnők kezdik szálalni a ruhakupacot. Egyikük felfelé alkudja az árakat, másikuk a felpróbálni vitt ruhákban tér vissza azzal, hogy azokat a vak is látja, hogy ráöntötték, pénz nincs nála, ki kell vennie a bankból, de addig nálam hagyja a laptopját, amit nem fogadok el, menjen csak ki nyugodtan az új szettben, úgyis visszajön vele. Végül megköszönik az élményt. Mindehhez a hatvanhét éves anyukám asszisztál, aki - saját bevallása szerint - nagyon élvezi a programot.
