"- Látom, a dobozomat csodálod -  mondta a Huszár barátságosan. - A saját találmányom: ruhaneműt és szendvicseket tartok benne. Amint látod, fejjel lefelé hordom, így nem esik bele az eső. (...) Tudod - folytatta kis szünet után -, az a legjobb, ha az ember mindenre felkészül. Ezért is hord a lovam bokavédőt.

- És az mire jó? - tudakolta Alice.

- Cápaharapás ellen - hangzott a válasz. - Ez is a saját találmányom. De most már menjünk. Elkísérlek az erdő széléig... Hát az a tálca mire való?

- Szilvatorta alá - felelte Alice.

- Akkor az a leghelyesebb, ha magunkkal visszük - javasolta a Huszár. - Szükségünk lehet rá, ha valahol netán szilvatortát találunk."

(Carroll: Alice Tükörországban)

amikor egy percre mindenki megáll örülni

A havazás mindenkit gyermekké tesz.
Pointilista trapézok az utcai lámpák alatt.
Hidegtől kipirult - kisimult orcák.
Havazáskor ránk gondol az Isten.

hó

hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó mindenütt hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó

observatio

A telekhatárok soha máskor nincsenek olyan tiszteletben tartva, mint hólapátoláskor.

a tél hangjai

kint az utcán néhány ház előtt kotorják a havat. gyöngyöző gyerekkacaj. egyébként puha csönd.

családi komédia VII. felvonás

Anya: - Régen, Röszkén az iskolában a konyhásnénik, amikor már tiszta volt a levegő, indultak haza a jól megtömött szatyrokkal...

Apa: - Vitték a disznóknak a moslékot.

(Anya ugyanekkor)

Anya: - ..., vitték haza a családnak az ételt.

családi komédia VI. felvonás

Én: - Elmegyek a boltba üvegkancsót venni.
Anya: - Dehogy mész te el ilyen hóesésben! Még elesel, és eltörik a kancsó!

denise bonal: les pas perdus - la photo

HANS:
- A folyosó mellet ültem. Még csak huszonöt éves voltam, és már hónapok óta, megállás nélkül esett. Egy múzeumokról és belga festőkről szóló lapot forgattam, a torkom is fájt egy kissé. Abban az időben skótkockás sálat hordtam...

JACQUES:
- (megállapítja, hogy Hans még mindig skótkockás sálat hord) Folytassa...

HANS:
- És akkor ő leült velem szemben, én pedig beleszerettem.

JACQUES:
- Csak így?

HANS:
- Beleszerettem. Azonnal. Visszavonhatatlanul. Örökre. Mindhalálig. Mire a vonat elindult, én már őrülten szerelmes voltam. Már csak ez a szerelem éltetett. Nyomban kifaggattam, hogy hívják, milyen írókat és festőket kedvel, hol született, szeret-e jókat enni, hogy keresztény-e vagy pedig zsidó és hogy a kosztümökben vagy a légiesebb ruhákban érzi-e jobban magát. Hallani akartam a hangját és a nevetését. Mindent tudni akartam róla.

JACQUES:
- Nahát, mik nem történnek...

(...)

HANS:
- Épp Magritte-ról készültem kritikát írni. Egy albumban akadtam rá egy amatőr fényképre, amin a festő a felesége mellet ül, aki csupasz karjaival gyengéden átöleli a nyakát. A nő jobb csuklóján karkötő, a férfi gomblyukában fehér rózsa. A nő haja hullámokban omlik alá, tudja, pont úgy, ahogy a kor divatja szerint minden nőé akkoriban. Felkavart a szépsége: egy arc csupa fényből és csupa selyemből, egy épp csak felvázolt mosoly, minden porcikájából az élet szeretetének öröme sugárzott. Georgette. Georgette Magritte. Kék szemei olyan halványak voltak...

JACQUES:
- Ez egy színes kép volt?

HANS:
- Nem..., de a jó fekete-fehér képeken látni a szem színét...

JACQUES:
 - Tehát, hol is tartottunk? Ön csak ült, szemben a nővel, skótkockás sállal a nyakán...

HANS:
- Igen... Ugyanaz a szépség ült előttem. Ugyanaz a csupa fény arc, és ugyanaz a nyugodt, tiszta tekintet. Ugyanazok a kék szemek, amik már szinte nem is kékek voltak, csak emlékei a kéknek.

JACQUES:
-  És maga akkor melyik nőt szerette? A festő feleségét, vagy aki ott ült, magával szemben?

HANS:
- Akkor a két nő egy volt.

JACQUES:
- Látta azóta?

HANS:
- A következő megállónál leszálltunk. Egy eső áztatta park pavilonja alá szaladtunk be, és egymás karjaiba omoltunk. Aztán ... ő felhívta a vőlegényét...

JACQUES:
- Gondolom, hogy megmondja, hogy lekéste a vonatot.

HANS:
- Hogy felbontsa az eljegyzését!

JACQUES:
- ... hogy felbontsa az eljegyzését? De hát, maga lehet, hogy tönkretette annak a nőnek az életét....

HANS:
- Három hónapra rá összeházasodtunk....

JACQUES:
- Óh, elnézést. Ne haragudjon, nem tudhattam..., de az ön feleséségnek nem is kékek a szemei...

HANS:
-  Bocsásson meg, de lekésem a vonatot. Viszontlátásra. 

azione - reazione

"...quando un libro mi piaceva molto, lo mettevo da parte e ne leggevo una pagina al giorno per non perdere gli amici che i personaggi del libro, intanto, erano diventanti per me."

(.. amikor egy jó regény került a kezembe, erőt vettem magamon, hogy le tudjam tenni, és ne olvassak belőle többet napi egy oldalnál, nehogy ideje korán elveszítsem a barátaimat, akikre a szereplők személyében olvasás közben szert tettem.)

(Susanna Agnelli)

a tanárok kétfajta hozzáállást értékelnek: az egyik a végtelen értelmesség, ...

- Lányok, a következő órán Cooper-tesztet futunk, mindenki hozzon magával pulóvert, mert az udvaron hideg lesz. Kérdése van valakinek?

- Tanárnő, és mit csináljon az, akinek nincsen fürdőruhája?

Alice: - Szeretném megkérdezni, hogy merre kell mennem?

Vigyor Kandúr: - Hát, az attól függ, hogy hová mégy, és hogy minek mégy oda.

Alice: - Az most igazán nem fontos, legalábbis amíg...

Vigyor Kandúr: - Akkor igazán nem érdekes, hogy erre avagy amarra. Ó, mellesleg szólva, ha valóban tudni akarod, az illető arra ment.

Alice: - Ki ment arra?

Vigyor Kandúr: - A Fehér Nyuszi.

Alice: - Csakugyan?

Vigyor Kandúr: - Csakugyan micsoda?

Alice: - Arra ment?

Vigyor Kandúr: - Kicsoda?

Alice: - Hát a Fehér Nyuszi.

Vigyor Kandúr: - A Fehér Nyuszi?

Alice: - De hát nem Te mondtad az imént? Vagyis... Ó, Istenem!

Vigyor Kandúr: - Mondd csak, Te tudsz a fejeden állni?... Igaz is, ha történetesen én keresném a Fehér Nyuszit, én megkérdezném a Bolond Kalapost...

Alice: - A Bolond Kalapost? Nem, én inkább...

Vigyor Kandúr: - Vagy a Kerge Nyulat, aki arrafele lakik (körbemutat)

Alice: - Ó, köszönöm. Azt hiszem, őt látogatom meg.

Vigyor Kandúr: - Jó, ha tudod, hogy ő is bolond.

Alice: - De hát én nem akarok bolondok közé keveredni.

Vigyor Kandúr: - Ó, ezen nem tudsz változtatni. Itt többnyire mindenki bolond.

A helyszín Kanada. Két éves, ha lehettem, amikor egy téli délutánon szüleim befizettek egy bevásárlóközpont előtt felállított körhintára. Pont egy pacira ültettek fel, ami határtalan büszkeséggel töltötte el akkori kis lényemet, hiszen akár még valóságosnak is tűnhetett, hogy más gyerekek bázikus méretűre gyarapodott darazsai és a legnagyobb jóindulattal is mozdonynak vagy medvének alig nevezhető figurái közepette én egy pejparipán szelhettem a leget. A szülők háttérbe húzódtak, a kanadai anyukák, apukák még egy utolsó csókot dobtak gyerkőceik felé, hogy az utazás élményét minél valóságosabbá tegyék számukra, és a gép elindult. Én teljesen átszellemülten, a játék bűvöletében próbáltam kétéves szókincsemtől telhető legválasztékosabb magyarsággal futásra ösztökélni a lovat.

- Gyí, fakó! Gyí, fakó! - kiáltottam túláradó lelkesedéssel, amint éreztem, hogy a szerkezet biztatásomra egyre gyorsabban és gyorsabban repít minket.

A körhinta körül sorjázó szülők arca hirtelen eltorzult, alig palástolt megrőkönyödéssel és rosszallással figyelték immár nem saját gyerekeiket, hanem szüleimet és engem. Akik még sorra nem került apróságaikkal várták a kör végét, gyengéd, de annál határozottabb mozdulattal próbálták elterelni a világ új dolgaira fogékony csemetéiket a körhinta közeléből, vagy más módon kötni le azok figyelmét, ami nem kis erőfeszítést kívánt meg tőlük, minthogy a gyerekek a velünk együtt száguldó és a szemük előtt megelevenedő formáktól megbabonázottan, tágra nyílt szemekkel és kipirult orcákkal feszültek a körhinta körüli korlátnak. 

A kör véget ért, szüleim villám gyorsasággal gyűjtöttek be a játékról, és szapora léptekkel igyekeztek kívül kerülni a bámuló szülők körén. Már csak távolodóban hallhattuk, hogy a körhinta újra elindul a hátunk mögött, és egy kisfiú vékony hangocskája tölti be a békés, kanadai tél-délutánt:

-Djí, fákó! Djí, fákó!

"Karak, mint az árnyék, én is olyan leszek, mint az árnyék!"