A helyszín Kanada. Két éves, ha lehettem, amikor egy téli délutánon szüleim befizettek egy bevásárlóközpont előtt felállított körhintára. Pont egy pacira ültettek fel, ami határtalan büszkeséggel töltötte el akkori kis lényemet, hiszen akár még valóságosnak is tűnhetett, hogy más gyerekek bázikus méretűre gyarapodott darazsai és a legnagyobb jóindulattal is mozdonynak vagy medvének alig nevezhető figurái közepette én egy pejparipán szelhettem a leget. A szülők háttérbe húzódtak, a kanadai anyukák, apukák még egy utolsó csókot dobtak gyerkőceik felé, hogy az utazás élményét minél valóságosabbá tegyék számukra, és a gép elindult. Én teljesen átszellemülten, a játék bűvöletében próbáltam kétéves szókincsemtől telhető legválasztékosabb magyarsággal futásra ösztökélni a lovat.

- Gyí, fakó! Gyí, fakó! - kiáltottam túláradó lelkesedéssel, amint éreztem, hogy a szerkezet biztatásomra egyre gyorsabban és gyorsabban repít minket.

A körhinta körül sorjázó szülők arca hirtelen eltorzult, alig palástolt megrőkönyödéssel és rosszallással figyelték immár nem saját gyerekeiket, hanem szüleimet és engem. Akik még sorra nem került apróságaikkal várták a kör végét, gyengéd, de annál határozottabb mozdulattal próbálták elterelni a világ új dolgaira fogékony csemetéiket a körhinta közeléből, vagy más módon kötni le azok figyelmét, ami nem kis erőfeszítést kívánt meg tőlük, minthogy a gyerekek a velünk együtt száguldó és a szemük előtt megelevenedő formáktól megbabonázottan, tágra nyílt szemekkel és kipirult orcákkal feszültek a körhinta körüli korlátnak. 

A kör véget ért, szüleim villám gyorsasággal gyűjtöttek be a játékról, és szapora léptekkel igyekeztek kívül kerülni a bámuló szülők körén. Már csak távolodóban hallhattuk, hogy a körhinta újra elindul a hátunk mögött, és egy kisfiú vékony hangocskája tölti be a békés, kanadai tél-délutánt:

-Djí, fákó! Djí, fákó!