Rendhagyó kultúrest.
Egy vagy két héttel ezelőtt már volt ez a festmény. Most szeretnék
mindenkit egy kis játékra inspirálni. Akinek van kedve, szánjon rá pár
percet, és gondolkozzon el azon, milyen érzéseket vált ki belőle, mi jut
eszébe, amikor ránéz. Nem műelemzés. Benyomás. Érzések, szavak, képek,
mondatok, történetek. Rossz megoldás nincs, hiszen mindannyian mások
vagyunk. Az lenne jó, ha mindenki határozottan
megfogalmazna magában valamit erről a képről. Hogy miért? Aki összeszedte a gondolatait, görgessen bátran a kép alá! Tessék hátradőlni, és élvezni, hányfélék is vagyunk! :)
(Giorgio de Chirico: Egy utca misztériuma és melankóliája)
"Egy utca misztériuma és melankóliája – sokféleképpen fordítják, maradjunk ebben, ez a legpontosabb. De Chirico képe: hosszú, hófehérre festett árkádos épület nyúlik el rajta a tér végéig, szinte érezni az árkádívek alatti hideg dohszagot és a kő relatív hűvösét, előtte augusztus közepi napperzselte térrész, kislány szalad át rajta karikával, pontosabban egy kislány van odasejtetve, és szemből egy felnőtt árnyéka érkezik, a kép előterében meg egy másik árnyékos épületrész és talán egy cirkuszos kocsi üresen; olyan meleg van a képen, hogy ha figyelmesen idézi fel az ember, és pontosan rajzolja fel a képzeletvászonra, érzi a homlokán a Földközi-tenger medencéje fölött elömlő örök verőfény melegét, ha nem szégyellnénk, azt írnánk, az Isten tenyerének melegét, amelytől arrafelé könnyebb az emberlét; és érzi az orrában a képen látható tér jobb oldalán biztosan ott lévő, bár nem látható tenger délutáni szagát; hiszen a tenger egészen más szagú hajnalban, amikor a halászok indulnak: olyankor sós-keserű, hűvös, rukkolaízű, más kora reggel, amikor a kikötőben az első kávékat főzik: olyankor egész lágy, mint a spárgakrémleves illata májusban, déltől délután négyig a legsósabb, szinte mar – ez van a képen –, este pedig megkönnyül megint, simogat valami ibolyás illattal. Sokszor volt menedékem ez a kép itt, Északon, ahol Pécs fölött már nem értik De Chiricót és azt hiszik, az Utca szomorú, valamint nem eszik a rukkolát, ahol hiába is kérnék marelicát vagy keresném a lavanderiát, hiszen De Chirico a sziesztát szublimálta itt művészetté, amely a Délnek éppenséggel nem lényege, csupán az egyik állapota, az ezernyi apró zajjal és sunyi titokkal zsúfolt békeideje, amelynek misztikuma nem sokban különbözik az éjszakáétól, mondhatnánk, megfelelnek egymásnak, mint a jinben a jang és a jangban a jin. Mondhatnánk, de ez a fajta okoskodás arrafelé csődöt mond, mert kinek kell délen ahhoz filozófia, hogy délután pihenni kell? Pontosabban: nem is pihenés ez, hanem összesimulás azzal, ami Van, a pár óráig tartó pillanat, amikor a déli ember kiegyezik a Janus-arcú Örökkévalóval, aki fájdalmat nem okozva mutatja meg arcának haláloldalát, és pisszenés sem hallatszik De Chirico utcáján, hiszen épp nincs egó, és mi is fájna a minden vagyok és a semmi se vagyok közti különbségből? Ilyenkor lassan másznak a fénycsíkok a falon a meztelen félálomban egyedül, a szembe szomszédnál meg csatakosak a kölcsönlepedők az egymáson csúszó testek izzadságától, a szieszta alatt nincsenek csinos nők és ápolt férfiak, a szieszta alatt testek vannak, patakvíz és a néma utcára kicsattanó elfojtott sikoly; ilyenkor Az van, és Dél nem képmutató, hiszen a gyerekek is tudják, hogy Az van, ha épp nem gilisztagyilkolóst játszanak a Janus-arcú Örökkévaló felügyelete mellett a konyhai falikút alatt, akkor hát épp Azt gyakorololják, vagy a vaníliás kekszet lopják a hallból, a tálalószekrény középső polcáról, amit a nonna nyilván minden egyes háztartásban tud, különben nem pótolná hétről hétre; valószínűleg nonnaellátó boltok lehetnek Pécsett és attól délre, egészen Afrikáig, ahol a titkos vaníliáskeksz- és mazsolaadagokat beszerzik, és a címet, amikor meghalnak, a lányuknak adják. A szieszta alatt csönd van, ezért ilyenkor nem illik lehorzsolt térddel biciklit betolni a veranda alá: ha muszáj, halkan kell kaparászni a nonna hálószobaajtaján, aki némán mered a sebre, és suttogva szid, így jegeli a kitört fogat is, és így szedi generációkból a szálkát az Utcában, amelynek melankóliája van, délután egy és négy között, ő volt a kislány a karikával, most meg ő, aki a sziesztából lecsípi az utolsó egy órát az este előtt, hogy rumba áztassa a meggyet a vacsora utáni desszerthez, hogy megfordítsa a bepácolt húst, kivarrja végre a párna szélét, mint ahogy hajnalban is lecsíp egy órát az éjszakából. Végül az ő textilredőnyének felcsattanása alól bújik elő a késő délután és a kora este közötti sáv – de az már egy másik kép, és nem De Chirico."
