A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történet. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. július 15.

 




Ma megismerkedtem Byronnal, Tündérbarátnőm húgának az agarával. Byron nagyon szelíd, szeretetteli és szerény jószág, aki levegőn, vízen, ételen és simogatáson kívül nem igényel semmit az élettől. Ezeket viszont fokozottan. Miközben mi, emberek, beszélgettünk az udvaron, ő nekidőlt a lábamnak, és ahogy pár másodpercen belül nem tapasztalt simogatást, fejével finom, de határozott jelzés értékű mozdulattal bökte meg a kezemet, hogy ha már van, akkor hasznosítsam, mert az élet túl rövid az ilyen üres járatokhoz, amikor egy kéz csak lóg a test mellett anélkül, hogy szeretetet fejezne ki.








2026. július 9.

 



A nagymama lehozta fürödni ötéves forma leányunokáját a tengerpartra. Az asszony már idősebb, de hullámos, felfogott tincsei, lágy arcvonásai, strandruhája és strandtáskája, valamint azok a kifinomult mozdulatok, amikkel lepakolt és megigazította unokája hosszú haját, lágy nőiségről árulkodtak át-átengedve magukon fiatal-kacér ragyogását. Bement a tengerbe. Az unoka jelezte felé, hogy hamarosan követni fogja. Ahogy a nagymama távozott, a kislány előkotort a táskájából egy púderes dobozkát. Felnyitotta, megnézte magát a tükörben, majd a pamacsot kezébe véve, természetes és gyakorlott mozdulatokkal kezdte púderezni orcácskáit, majd az egész arcát. Amikor úgy érezte, hogy elkészült, még egy pillantást vetett magára a kis kerek tükörben, becsukta a púderes dobozt, és követte nagymamáját a tengerbe. 







 




Próbálom útvonaltervezővel megszervezni az utamat Torrevieja városközpont felé. A google szerint a busz közel három óra múlva érkezik a megállóba. Mikor már-már úgy döntök, hogy gyalog csak 1 óra 15 perc és ezt az időt inkább lesétálom a tengerparton, látom, hogy a megállóban vagy tízen várakoznak. Csodát remélve odamegyek hozzájuk, hátha a helyiek valami titkos információval bírnak. Megkérdezem, hogy  milyen kilátások vannak a buszjárat érkezésére. Nem tudják - mondták -, de hát Spanyolországban vagyunk: ha állunk egy megállóban előbb-utóbb valami jönni fog. 




 

2025. november 22.

 



Gyógyító asszisztens kollégával már csak ketten ügyeltünk, amikor elújságolta, hogy írt egy új verset. Velem ezeket spontán és őszintén mindig megosztja, amit megtiszteltetésként élek meg. Mivel minden művész egyszerre szégyenlős és exhibicionista, a kettő közötti döntés felelősségét levéve róla megkérdeztem, hogy megmutatja-e, mert nagyon érdekelne. Legnagyobb megdöbbenésemre közölte, hogy hát az úgy van, hogy a barátnőjének írta és nagyon személyes jellegű, ezért inkább nem. Na hát ilyenkor meg mit mondjon az ember?! Most akkor szeretné megmutatni vagy sem?! Ha szeretné, miért keres kifogást, ha nem szeretné, miért hozza fel? 

Csörgött a telefon, egy ügyfélnek kellett jogi tanácsot adnom. Gyógyító asszisztens kollégánál is csörgött a telefon, egy ügyfélnek kellett nem jogi tanácsot adnia.

Hát végül ez is olyan, mint egy udvarlás. Nem lehet csak úgy ajtóstul rontani a házba. Egy kicsit körbe kell járni a témát. Kis időt kell hagyni. Aztán újra rákérdezni. Mondtam, hogy minden tolakodás nélkül, ha van olyan sora a versének, amit szívesen megosztana, örömmel meghallgatom. Na, erre elővette a telefonját, és hát végül is fel tudja olvasni az egészet is, mondta, és már görgetett is. És elkezdte olvasni. Szép volt. Letisztult volt. Zene volt. Festmény volt. Vörös hajú a lány? Igen. Ez most nagyon rendben van a lelkedben. Igen. Ő az igazi? Igen. Ez volt az első vers, amit írtak neki? Igen. 

Legyetek nagyon boldogok!





2025. szeptember 14.

 




- Miből érzed úgy, hogy kötődöm Németországhoz?
- Hát, Te vagy az egyetlen ember, aki egy dm üzlet láttán tíz percig áradozik, hogy ez a legjobb bolt a világon, mert amikor Németországban élt, ott is ilyenben vásárolt.






2025. augusztus 23.

 




Kitette estére a holdkő karkötőjét egy pohár vízben a teraszra, azzal a céllal, hogy feltöltse a köveket a holdfényben. Egész este kerestem a holdat az égen, de meg kellett állapítanom, hogy újhold volt. Mikor ezt felemlítettem neki, megrántotta a vállát, hogy a karkötőnek akkor is jó, hogy kint van, mert jók a hely energiái. A teraszról egy félbemaradt építkezésre lehetett lelátni, a kerítésen félig kiszáradt borostyán elkorhadt szárai tekeregtek, a távolban villanypóznák voltak láthatók, a szállástól pár méterre egy elhagyatott, szeméttel teleszórt olajfaliget útvesztői kanyarogtak pár kietlen ház között. Mire ezt felvázoltam, már mindketten szakadtunk a nevetéstől, aminek örömére megállapítottuk, hogy a hely energiái most már tényleg jók, ezért poénból én is előtúrtam egy karkötőt és kitettem az övé mellé egy pohár vízben az erkélyre a nem létező holdfénybe. 






2024. február 21.

B. mesél

 




Egyik rokona az a típus, aki bemegy a kocsmába és tíz perc múlva pertut iszik az egész bagázzsal, miközben hahotázva beszélgetnek életük ilyen-olyan kalandjairól. Másik rokona visszahúzódóbb. Ennek leküzdése érdekében elvégezte a kulturális antropológia szakot, ahol megtanulta, hogy milyen embertípust hogyan kell megközelíteni, mi számít érdekes beszédtémának, milyen verbális és nonverbális kommunikációs jelekkel lehet könnyen kapcsolatot létesíteni. Tanulmányai elvégzése után ő is bement a kocsmába, leült egy ismeretlen ember mellé egy pohár sörrel, és már éppen próbálta a gyakorlatba ültetni komoly évek alatt megszerzett szaktudását, amikor az ismeretlen ember ránézett és elküldte őt a p*csába.






2022. április 21.

 

 

 

 

Az úttesten egy idős, hajléktalannak kinéző bácsi csoszogott át, seszínű pulóver, bundás házipapucs volt rajta, ősz haja kócosan lobogott a szélben. Járása megtört volt, köszvényes kezeiben kenyeret szorongatott. Udvariasan lassítottam, hogy átbotorkálhasson a szemközti járdára. Miközben a kocsi egyre komótosabban gurult, tekintetem végigsiklott az út mentén parkoló járműveken és megállt egy osztrák rendszámú, fekete, lenyitott tetejű, vad és belevaló, fényesre sikált Mazdán. Elismerően bólintottam egyet, ez ám az autó! Még az utasomat is oldalba böktem, hogy oda süsssön, mi ácsorog a jobb oldalunkon!

A kocsit a hajléktalannak kinéző úr sem hagyta figyelmen kívül. Amint átért az úttesten, először a kenyeret pakolta be a hátsó ülésre, majd előhalászta zsebéből a slusszkulcsot, beszállt a verdába, indította a motort és jelzett, hogy kihajtana. 

Utasommal egyszerre nevetve néztünk egymásra. Vannak azok az élmények, amikről lemaradnánk, ha nem lennénk előzékenyek.






2020. március 16.

egy teázás margójára









Az este végére tagja lettem a kína-magyar találkozó nevű facebook csoportnak.











2020. február 23.









Spanyol volt. Angolul beszélt. Asztalt foglalt telefonon a Béla Bárban. Aztán nem értette, hogy a kihelyezett "reserved" cetlin hogyan lett ő Juanból Sáska Erzsébet.










2020. február 15.








Aranytsillag jött hozzám Aranytsillagocskával. Hajnalig ébren, lakás kitakarítva, süti előkészítve, rend és tisztaság. Eljöttem időben a munkahelyemről, még pár dologért beugrottam a boltba. Aztán pont időben már a kapunál voltam, ahol valami nem stimmelt. A mellettünk levő kávézó egy üres asztalkájára cuccolva kezdtem kipakolni a táskámat, mandulát, mogyorót, narancsot, almát, kaliforniai paprikát. A pincér srác kijött cigizni, kérdezte, mit keresek. Mondom a kulcsomat. Elkezdett nevetni. Mondtam neki, hogy tíz perc múlva itt a barátnőm. Kisgyerekkel. Még jobban röhögött.
Mit volt mit tenni, telefonáltam, hogy bent maradt a kulcsom a munkahelyemen, de ha minden jól megy, oda-vissza háromnegyed óra alatt megjárom. Pont elkaptam a trolit, már majdnem a bíróságon voltam, amikor Aranytsillag hívott, hogy már nem tud mit kezdeni a gyerekkel, hazamennek.
Magamba zuhanva, a sírás határán baktattam lefelé a lépcsőkön, a táskámat húzta a sok finomság, amit Aranytsillagéknak vásároltam. Tudtam, hogy nagyon mérges lehet rám. Mintha cserbenhagytam volna őket. Ami persze nem igaz, mert bárkivel megesik, hogy valamit elront, összetör, ottfelejt, de ez akkor is jobban fájt még annál is, mintha szándékosan tettem volna tönkre az estét. Ahogy ilyen érzések kavarogtak bennem, egyszerre csak felcsillant a szemem: ha a villamossal megyek, két megállóval odébb halad el az a busz, ami Aranytsillagékat viszi hazafelé. El kell érnem. 
Ott álltam a buszmegállóban, kis nejlonzacsiba összeraktam a csomagot, hogy odaadjam neki, lestem a babakocsis helyeket a busz elején, mígnem megláttam őket. Melléjük huppantam. Bocsánatot kértem. Tudtam, hogy látni sem akar, de nagyon hiányzott, és szerettem volna velük lenni kicsit. Végül beszélgettünk. Aztán leszálltam velük, hogy majd a másik oldalról visszamegyek. Aztán beszélgettünk a kapuig. Aztán a liftig. Aztán még mindig beszélgettünk. Aztán az ajtóig. Aztán a lakásukban Aranytsillagocska finoman, de határozottan mutogatta, miket pakoljak ki a táskámból, közben Aranytsillag megkérdezte, milyen bögrébe kérem a teát.
Tea és keksz mellett beszélgettünk. Aranytsillag, miközben válaszolgatott a kérdésekre, gyors tempóban egymás után, hihetetlen rutinnal macikat és cicákat rajzolt fejjel lefelé, végtelenített verzióban Aranytsillagocskának. Bárhogy is, nagyon jó volt újralátni őket. 
Végül találkozás is lett. Csak nem úgy, ahogy terveztük. Vendégség is lett. Csak nem nálam. Keksz is volt. Csak nem az, amit vettem. Tea is. Csak nem az én szekrényemből. Semmi nem úgy volt, ahogy előre szerettem volna, de az adott helyzetben hálás vagyok azért, ami legalább így megadatott.








2017. augusztus 10.








Vonaljegyemet öntudatosan a kezemben tartva sétálok ki a debreceni Nagyerdőből, és még épp elkapom, amint az erdőszéli padon ülő néni, nekem háttal, halkan azt dörmögi maga elé, hogy ez már itt a vadnyugat.








2017. január 8.

megint megyek telkibe...







Ez alkalommal sikerült jó helyen leszállni a távolsági buszról. Bekapcsolom a navigátort a telefonomon, innen már nem tévedhetek el. Megyek jobbra, balra,  lefelé, fölfelé, a telefonom jelzi, hogy megérkeztem. Körbenézek. Nem tudom, pontosan hol vagyok, de annyi biztos, hogy nem itt kellene lennem. Állok a néptelen utcán a mínusz húszban, a kezem lefagyott, nem bírok tárcsázni, mellettem a száraz fűben valami állat mozog. Nagy nehezen felmelegítem az ujjaimat annyira, hogy felhívjam a barátnőméket. Ő a vonal másik végéről mondja, hogy már egész közel vagyok, de hogyan is magyarázza el, merre kell mennem... várjak csak... épp elment előttük egy szürke kocsi, látom-e? Igen, előttem is pont akkor haladt el. Na, abban az irányban, ahonnan az jött, az üres telek utáni zsákutca. Megyek abba az irányba, több üres telek is van, de zsákutca egy sem. Nagyon hosszan megyek, végül a város határában találok egy zsákutcát. Tuti nem az az. Utcatábla sehol. Állok a város szélén szétfagyva, tanácstalanul. Egy autó akkor parkol be egy társasház elé. Odaszaladok a sofőrhöz, megkérdezem, nem tudja-e, hol van ez és ez az utca, mert én nem találom, és szét vagyok fagyva és már telefonálni sem tudok. Szuper rendes, készségesen mutatja, merre kell mennem. Kétkedve nézek rá, hiszen abból az irányból jöttem, ott tuti nincs, a szürke kocsi, amit a barátnőm látott, a másik irányból jött, de arra sincs. Mondja, hogy ha várok egy percet, beadja az ételt az anyukájának, és elvisz oda kocsival. Ott, Telki határában, korgó gyomorral, szétfagyott kezekkel, a mínusz húszban volt az a pszichológiai pont, amikor azt mondtam, hogy rendben. Úgyhogy szépen beültem egy ismeretlen mellé a kocsiba, és ő elvitt a keresett címre. 
Ott megbeszéltük, hogy a szürke kocsi, amit egyikünk-másikunk látott, nem ugyanaz volt.






2016. június 11.









Vagy tíz éve él Ausztráliában, leveleiből tudom, hogy megtalálta élete szerelmét, már eljegyzésre is sor került. Facebookon utána is nézek az eseményeknek, gratulálok, biztosítom, hogy nagyon szép párt alkotnak. Külön kiemelem, milyen szerencsés véletlen, hogy a vőlegényének is és neki is Horváth a vezetékneve, így ha egybekelnek, még nevet sem kell változtatnia.
Ő: - Akire gondolsz, az a féltestvérem apukám első házasságából. Vele is nagyon jól kijövök, de azért, biztos, ami biztos, küldök egy képet a páromról is!






2016. május 29.

bíróság








Szerda reggel a buszon utazva tudatosult bennem, mi okozza azt a folyamatos, a tudatom legeldugottabb sarkából is mindig elő-előtörő, csitíthatatlan nyugtalanságot, a sehova, senkihez nem tartozás érzését: már lassan egy éve kizárólag barna szemű emberek vesznek körül. Bárhova nézek, barna szemeket látok. Mindenhol barna, barna, barna és barna. Nincs a közelemben senki, akinek a lelkében meg lehetne pihenni. Ez a felismerés reggel nyolc óra előtt kilenc perccel elemi erővel csapott belém. Az üveges buszajtók már csukódtak, és ekkor, váratlanul találkozott a tekintetem az ajtó túloldalán, a megállóban álló, nagy darab, fehér szakállas bácsinak a tekintetével. Jóságos volt, nyílt és tiszta, és olyan kék, mint a menny kapuja. Nem tudom, milyen kifejezés ülhetett az arcomra, de a bácsi egyszeriben rám mosolygott és integetni kezdett nekem, mire én is lelkesen integettem neki vissza a távolodó jármű ajtajából.









2016. március 22.

a költészet világnapja 2016







Utolsó pillanatban ocsúdva már hiába kezdtem a telefonom lázas pötyögtetésébe, senki nem tudta szabaddá tenni magát egy négyórai, verssel fizetős kávéra. Mit volt mit tenni, egyedül kellett eleget tennem múlt évi fogadalmamnak (t.i.: hogy minden évben részt veszek az eseményen). A kávéházban, ahova megérkeztem, a verselős részlegen minden asztal foglalt volt. Kifordultam, kérdeztem a pincért, hogy leülhetek-e máshova (a kávézó kongott az ürességtől), mire ő udvariasan adta tudtomra, hogy nem, várjak, amíg egy asztal felszabadul odabent. Lévén, hogy mára további két programot is listára vettem, nem volt vesztegetni való időm, ezért fogtam magam, visszamentem, és megkérdeztem egy egyedül ülő srácot, hogy becsatlakozhatom-e hozzá. Biztosítottam, hogy nem kell megijednie, iszom egy csészével, és már ott sem vagyok. Bemutatkoztunk, ő elmesélte, milyen csalódott, mivel azt hitte, ki kell állni verset mondani, és rengeteget készült otthon, hogy előadhassa kedvenc költeményét. Felvetettem, hogy ha szeretné, én szívesen meghallgatom. Az arca egyszeriben felderült, lelkesen újságolta, hogy angolul fogja elszavalni nekem William Ernest Henley Invictus című művét:

Out of the night that covers me,
      Black as the pit from pole to pole,
I thank whatever gods may be
      For my unconquerable soul.

In the fell clutch of circumstance
      I have not winced nor cried aloud.
Under the bludgeonings of chance
      My head is bloody, but unbowed.

Beyond this place of wrath and tears
      Looms but the Horror of the shade,
And yet the menace of the years
      Finds and shall find me unafraid.

It matters not how strait the gate,
      How charged with punishments the scroll,
I am the master of my fate,
      I am the captain of my soul. 


Este hattól Kassák-előadás, héttől Pilinszky-. Már zajlott a felkonferálás, mikor a sötétben egy akkor beeső lány tudakolta felém fordulva, hogy a mellettem levő hely foglalt-e? Találkozott a tekintetünk:
- Orsi?!
- Reni?!
Kiderült, hogy ma már ő is ivott verses kávét. De miért is ne innánk meg még egyet? Hogy ne tűnjön pofátlanságnak, egy másik kávéházba mentünk, ahol a másik nevemen regisztráltam, leróttuk a tiszteletsorokat, és két koffeinmentes mellett hosszan, nagyon hosszan beszélgettünk.



Az ilyen napokért érdemes. Élni.








2016. március 12.

őrangyalaim (mert mellém több kell)







Én: - Béla bácsi, tényleg ki kell radíroznom azt a kancsót?
Béla bácsi: - Meg ne próbáld, az úgy tökéletes, ahogy van!
Én: - De Kata néni azt mondta, rajzoljam újra, mert rosszul helyeztem el a kompozícióban.

Béla bácsi szemmagasságomig leguggol, felméri a kiállított csendéletet, felméri a rajzomat, felkel, odamegy a beállításhoz, fogja a kancsót, és átteszi arra a helyre, ahol az a rajzlapon található. Visszajön mellém, újra beméri a tereket-távolságokat, elégedetten biccent egyet, és szó nélkül eltűnik a rajzszertár ajtajában.



Néha azt érzem, hogy az őrangyalaim is pont így vigyáznak rám. Lehet, hogy néha csinálok jó dolgokat, csak sosem ott és akkor, amikor kellene. Ilyenkor ők - látván, hogy hasztalan integetnek, kiabálnak nekem - kezüket széttárva egymásra néznek, és újra meg újra felgöngyölik a földről az ösvényeket, hogy a lábam alá igazítsák őket.









2015. november 5.

bíróság








Már másfél órája tartott az előadás, amikor egy pogácsával a kezében, hevesen gesztikulálva felszólalt. Azt a pogácsát ő már másfél órája ott kellett, hogy szorongassa a markában. 








2015. október 19.

hogy is mondják: engem nehéz megjegyezni, de lehetetlen elfelejteni...





D: - Szerintem együtt utaztunk a metrón. Mutasd, kérlek, az órádat! (...) Igen, te voltál az!

Erről eszembe jut, hogy egyik osztálytársam egyszer azért nem ismert fel, mert új cipő volt rajtam.






2015. október 15.






Egy nagymama vezetett át a kocsik között a zuhogó esőben, a kaput egy láthatatlan ember nyitotta, a bal oldali folyosóról épp egy kutyát tuszkoltak vissza a kávézóba, az első emeleten egy ember nagyságú plüss oroszlánfej fogadott, balra kis híján csatlakoztam egy down-kóros csoportos foglalkozáshoz, a másodikon becsöppentem egy rajzórára, majd a harmadikon megtaláltam a keresett termet, ahonnan savászanában egy énekkari próbát hallgathattuk végig.