A következő címkéjű bejegyzések mutatása: egymásra utaltság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: egymásra utaltság. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. november 5.

bizalom/ráhagyatkozás/kölcsönhatás












Ha odafigyelsz rá, a készülő kép maga súg, hogy szeretne festeni.









2015. december 6.








A gyász első éve arról szól, hogy Ő már nincsen. A második éve arról, hogy én még vagyok, és nekem még csinálni kell. Ezerrel. Helyette is. Érte is.







2014. június 22.

2013. november 3.







Az utca túlsó sarkán mintha P. tanár úr állna és az eget kémlelné. Igen. Ő az. Ugyanaz az arc, mint hét évvel ezelőtt, jóllehet, most kicsit mintha beesettebbnek és szürkébbnek tűnne. Deres haja, nagy keretű szemüvege és kék kockás flanelinge is ugyanaz, mint hét évvel ezelőtt volt. Hunyorgó, mélyen ülő szemeiben is ugyanaz a jóság ül még ma is, mint hét évvel ezelőtt. Ez utóbbit persze csak sejtem, mert tanár úr messzire van és egyébként is, ahogy már említettem, az eget kémleli. Egy mankóra támaszkodik. A mankó hét évvel ezelőtt még nem volt meg. Most szemét lassan leemeli az égről és féloldalasan a mankóra nehezedve, megindul a Deák tér irányába. Úgy egy méterre mellette ekkor egy másik, ugyanolyan mankó is útnak indul. A mankóba egy szürke, göndör hajú néni kapaszkodik. A néni karját P. tanár úr karjába fonja. És a négy láb két, türkizkék mankóval közre fogva halad előre az öregség bizonytalan, már valamilyen más ütemre mozduló lépteivel.







2013. október 27.









Miután útbaigazítottam, a turista bácsi közölte, hogy ha engem nem zavar, még egy darabon velem tartana, mert "I feel safe with you". 
Én meg még most is csak ámulok, hogy a velem való találkozás ilyen reakciót válthat ki egy emberből.












Egy meg nem lesett titokkal erősebben tér haza.







2013. január 13.

ignotus: évnapra





Mondják, sírod virágtól tarka- 
Én még nem voltam ott,
Drága fejed ha lelkembe villan
Eloszlatom legott,
Drága kezed, ha kezemet éri
Fölébresztem magam,-
Engem nem lát magával sírni
Akinek halottja van.

Nem hinnéd, milyen szép még mindig az élet
A nap egyre, hogy ragyog - 
Előre köszönök okos uraknak,
Mert én is okos vagyok.
Okos a kanja, nevet e nősténye
S a föld tovább forog -
Föl sem tűnik, hogy te nem élsz már
S hogy én nem gyilkolok.





2012. december 24.

egy kicsit iroda, egy kicsit más...





Két és fél évnyi vívódás és önmarcangolás, öthónapnyi sírás, éjszakai bkv-zás, fény nélküli nyár, negyven fokban pulóver és harisnya, napi tíz-, tizennégyórás munkaidő, nyugtatótea, szemüveg, 48kg után azt hittem, hogy végre le tudtam zárni magamban mindent ahhoz, hogy elszakadhassak. "Főnök: - .... most felmondtál?" "Én: - ....igen." És éreztem, hogy még itt sincs vége. A felmondásom ott hever teljesen nyíltan mindkettőnk asztalán: ő nem hajlandó átvenni (és egyébként is, ez az első munkahelyem, küzdjek és ne vágjam fel félévente az ereimet), én pedig értetlenül állva ezelőtt a legkevésbé szokványos reakció előtt, egyre tehetetlenebbnek érzem magam. És a legkétségbeejtőbb, hogy még valóban nem adtam fel. Nemcsak miattuk, de bármilyen visszás, magam miatt sem.
Ez nem az Mt. szerinti felmondás. Ez valami más. Valahol egyben szép, szomorú, hálátlan és megalázó. Valahogy annyira próbálunk vigyázni a másikra, hogy a végén már senkinek nem lehet jó. Enikő szavaival élve, ami most zajlik: abszurd komédia.
Közben pedig a kollégák ki-be járkálnak az asztalra kitett felmondások között, mit sem sejtve az egészből.







2012. szeptember 30.

ignotus: akarom




Azt akarom, hogy rámszorulj,
Azt akarom, hogy sírj utánam,
Azt akarom, ne menj tovább,
Azt akarom, maradj meg nálam,

Azt akarom, halkan nevess,
Azt akarom, szavad elálljon,
Azt akarom, szemmel keress,
Azt akarom, a szived fájjon,

Azt akarom, add meg magad
Kegyelemre vagy pusztulásra,-
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom, ne gondolj másra.




2012. szeptember 29.

az a kislány a buszon




Kislány: - Anya, milyen kár, hogy leszálltak azok a nénik! Most senki nincs, aki beszélgessen velem. Én akarom, hogy velem beszélgessen valaki! (Ezt az utolsó mondatot szinte parancsolóan mondja, közben korántsem szégyellős tekintettel nézeget fel a száguldó buszon összezsúfolt emberek arcába.)
Anyukája: - Majd én beszélgetek veled.
Kislány: - De én nem veled, hanem idegenekkel akarok beszélgetni!






láthatatlan kiállítás






Belépsz. Először csak egy hang ér el hozzád: távolról szól, bárhonnan jöhetne, bárkitől jöhetne. Majd váratlanul kezet fog veled valaki. Megismerkedtetek. Ismétlés nincsen, felkészülés nem volt. Kicsit kényelmetlenül érzed magad, mert nem számítottál rá (sután is sikerült), mert mindig a szemébe szoktál nézni annak, akivel kezet fogsz. Ezzel le lettek fektetve a játékszabályok az elkövetkező órádra. Mész, amerre mondja. Az elején csukva van a szemed, mert könnyebb elfogadni, hogy csak azért van sötét. Majd kinyitod. Ott játszanak előtted azok a formátlan, összefüggéstelen fényfoltok: az idegek játéka. Más semmi. Mész a konyhába. Rájössz, hogy kiszakadtál az időből. Minden sokkal lassabban megy, a lépteid parányik és tétovák. Megnyugtató, hogy a biztonsági előírások miatt végighúzhatod a kezed a konyhapulton, mert nem lesz ott a kés, és a gáztűzhely sincs bekapcsolva. Megszagolod a fűszereket, kitapintod az alapanyagokat. Nem tudod eldönteni, hogy ami szemenként pereg vissza az ujjaid közül a tálba, bab vagy csokidrazsé. Elmondja, hogy csokidrazsét nem állítanak ki, mert azt a gyerekek azonnal megennék. Tehát bab. Megtudod, hogy mondhatod egy vak embernek, hogy viszontlátásra anélkül, hogy ezzel megsértenéd. Valaki neki egyszer viszonthallásrát mondott. Azzal nem tudott mit kezdeni. Megfogja a kezed és elmondja, hány kiló vagy és hány centi és milyen színű a hajad. Eltalálja. Szereti a tavaszi, felolvadó földnek az illatát, és az ősz levegőjéből szomorúságot szagol ki. Színtelen ősz az övé. De mégis, ekkor a levelek maguktól hullanak, és anélkül tapogathatja meg őket, hogy ezzel fájdalmat okozna a fának. És ez szép. A szoborcsarnokban jössz rá, hogy a szobrokat a könyvek lapjai meglopják a térbeli kiterjedésüktől, hogy az az oldaluk is létezik, amit a kamerák arra nem tartanak érdemesnek. Most nem nézed, hanem tapogatod őket. Kitapintod a formájukat, megteremted őket a bőröddel, mint ahogy alkotójuk teremtette meg őket a vésőjével. Elfárad a szemed. Isten tudja, mitől...? A sötétség a legtágasabb tér. Eltávolítja egymástól a testeket, de egyben össze is mossa a világot. Minden egyszerre szűkös és tágas, mély és felszínes. A távolságot csak az idő múlásán érzed és a tested fáradásán.
Elérkeztek a kiállítás végéhez, még ott álltok a sötétben. Megkérdezed, hogy megnézheted-e, most már világosban, azokat a helyszíneket, amiken végighaladtál. A válasz nemleges. Ők sem láthatják meg soha úgy a világot, ahogy az a mi számunkra létezik. Ez így korrekt. Kiérve a fényre pedig megbotlasz egy ottfelejtett napernyő talpában.

2012. március 10.


"- Maga szerint miért házasodnak az emberek?
- Szerelemből!
- Nem.
- (...) Akkor miért?
- Kell hogy legyen szemtanúja az életünknek. Egy milliárd ember él ezen a bolygón. Ugyan mit számít egyetlen élet? De a házasságban ígéretet teszünk, hogy mindenre odafigyelünk: a jóra, a rosszra, a szörnyűségekre, a csip-csup dolgokra. Mindenre, mindig, mindenhol. Azt mondjuk: az életed nem marad észrevétlen, mert én észreveszem. Az életed nem marad titokban, mert én tanúja leszek."

(Hölgyválasz)


 

2012. január 25.




"Haj fújt a szél, még át se cikázhatott
a gondolat, hogy "meghűlök", amikor
önzésem is előzve: "meghűlsz",
már te kimondtad."

/Kosztolányi Dezső: Februári óda/


2011. december 20.



Az esés teljesen más perspektíva.
A kisgyermek oda megy, ahova az ösztöne hajtja, nyugodt szívvel elbotolhat az életben, mert menten ott terem mellette az édesanyja, hogy ölbe kapja és megcsókolja. A felnőttnek nem szabad elesni, mert rá nem vigyáz senki. Pedig milyen csodákra lenne képes az ember, ha észrevenné egy-egy esésnél a sajátja mellett Isten árnyékát.



Karácsony este


"Ember nélküli táj. Csillag nélküli ég. Villanygyertyák, egyformán vásári fények az egyformán négyzet alakú ablakok mögött. Sehol egy mozgó pont: sehol egy lélek. Mindenki ott van, ahol lennie kell.  A magányosok a megtervezett, fegyelmezett magányban. A családosok a megtervezett, szervezett családban.
És hol van ő? Kantár Hajnal?
Hol az ő magánya?
Hol az ő családja?
Hét órakor Dénes telefonált. Lerobbant a Trabant, nem indul a motor. Kornél telefonálni sem tudott. Beáztak a vidéki kábelek. A hó betemette a síneket. A másnapi előadást is alig érte el.
-Borzasztó - mondta együttérzően már huszonötödikén este Hajnalnak. - Mint egy összeesküvés! Látod, most csodálom a nyugalmadat!
Hajnal mosolygott. Hólyagos volt a szája. A tenyerén a saját körmével vájt véres csíkok. Az óra széttaposva a szemétben.
- Semmiség - mondta egy frissen született, kemény, új hangon. - Milyen igaz: önmagához tartozik mindenki..."

/Jókai Anna: Jákob lajtorjája/



2011. november 20.



IGNOTUS:
VÁRNOD EGY JELRE


Várnod egy jelre, várnod egy szóra;
Egyszer egy héten egy lopott óra
S ehhez vesszőfutásban érned:
Ezt adhatom, szegénykém, néked.

Félned magadért s félned értem,
Meg se téve már tetten érten
Véletlen lenni más helyébe:
Ezt kapod egy szivért cserébe.

Tűrnöd, titkolnod, osztozkodnod,
Módját se várva mindent adnod
S amire vágyol, azt nem találnod:
Igy lop meg, teljesülve, álmod.

Lenned egynek egy hosszú sorba,
Lenned emléknek, összefolyva
Száz más emlékkel, ha bevégzed:
Ez, ami tart feléd, a végzet.

Elébed állok kézzel-mellel,
Hogy megvédjelek magam ellen,
S a vége az, hogy idehúzlak.
A vége az, hogy összezúzlak.

A kezemen itt érzem ajkad,
Az ajkamat ott érzem rajtad -
Rossz óra volt, amelybe' lettél,
Amikor énnekem születtél.