a névjegykártya

Sétálok az őszi fényektől és illatoktól pompás városban, amikor az egyik gyalogátkelőnél megállít egy turista. Megkérdi, hogy kell eljutni ide, meg ide. Elmondom. Megköszöni. Elköszönünk. Ahogy egyre távolodunk egymástól, ő az egyik, én a másik irányba, egyszerre átfut az agyamon, hogy a második balránál ketté válik az út. Gyorsan a hátam mögé nézek, még látom, utána eredek. Felelősséggel tartozom érte, mert azon az úton jár, amit én jelöltem ki a számára. Beérem, pontosítom az instrukciókat. Meglepődésemre közli, hogy vele ennyire kedvesek még sosem voltak. Megkérdezi, magyar vagyok-e. Mondom, hogy igen. Ő olasz. Hogy hívnak? Renáta. Az olasz név! Magnifico! Majd előhalász a táskája aljáról egy többszörösen gyűrött papírt. Rajta rendben, két oszlopba rendezve ugyanaz a kézzel írt szöveg. Gondosan behajtja a papírt az első szöveg körül, majd letépi: a névjegykártyája. Az enyém. Arra az esetre, ha Olaszországban járnék és eltévednék.

az a kisfiú a buszmegállóban

Kisfiú: - Anya, a 130-as busz, azért 130-as, mert 130 km/h-val közlekedik?

az a kislány a buszon

Kislány: - Anya, milyen kár, hogy leszálltak azok a nénik! Most senki nincs, aki beszélgessen velem. Én akarom, hogy velem beszélgessen valaki! (Ezt az utolsó mondatot szinte parancsolóan mondja, közben korántsem szégyellős tekintettel nézeget fel a száguldó buszon összezsúfolt emberek arcába.)

Anyukája: - Majd én beszélgetek veled.

Kislány: - De én nem veled, hanem idegenekkel akarok beszélgetni!

a láthatatlan kiállítás folytatása

Valaki elmeséli nekem, hogy van egy barátja, aki fokozatosan veszítette el a látását és mára már szinte teljesen megvakult. Ő az embereket nem formákban, arckifejezésekben, hanem színekben képzeli el. Minden ember helyére egy színt. A gyerekkorából megmaradt színeket azonosítja az emberekkel.

láthatatlan kiállítás

Belépsz. Először csak egy hang ér el hozzád: távolról szól, bárhonnan jöhetne, bárkitől jöhetne. Majd váratlanul kezet fog veled valaki. Megismerkedtetek. Ismétlés nincsen, felkészülés nem volt. Kicsit kényelmetlenül érzed magad, mert nem számítottál rá (sután is sikerült), mert mindig a szemébe szoktál nézni annak, akivel kezet fogsz. Ezzel le lettek fektetve a játékszabályok az elkövetkező órádra. Mész, amerre mondja. Az elején csukva van a szemed, mert könnyebb elfogadni, hogy csak azért van sötét. Majd kinyitod. Ott játszanak előtted azok a formátlan, összefüggéstelen fényfoltok: az idegek játéka. Más semmi. Mész a konyhába. Rájössz, hogy kiszakadtál az időből. Minden sokkal lassabban megy, a lépteid parányik és tétovák. Megnyugtató, hogy a biztonsági előírások miatt végighúzhatod a kezed a konyhapulton, mert nem lesz ott a kés, és a gáztűzhely sincs bekapcsolva. Megszagolod a fűszereket, kitapintod az alapanyagokat. Nem tudod eldönteni, hogy ami szemenként pereg vissza az ujjaid közül a tálba, bab vagy csokidrazsé. Elmondja, hogy csokidrazsét nem állítanak ki, mert azt a gyerekek azonnal megennék. Tehát bab. Megtudod, hogy mondhatod egy vak embernek, hogy viszontlátásra anélkül, hogy ezzel megsértenéd. Valaki neki egyszer viszonthallásrát mondott. Azzal nem tudott mit kezdeni. Megfogja a kezed és elmondja, hány kiló vagy és hány centi és milyen színű a hajad. Eltalálja. Szereti a tavaszi, felolvadó földnek az illatát, és az ősz levegőjéből szomorúságot szagol ki. Színtelen ősz az övé. De mégis, ekkor a levelek maguktól hullanak, és anélkül tapogathatja meg őket, hogy ezzel fájdalmat okozna a fának. És ez szép. A szoborcsarnokban jössz rá, hogy a szobrokat a könyvek lapjai meglopják a térbeli kiterjedésüktől, hogy az az oldaluk is létezik, amit a kamerák arra nem tartanak érdemesnek. Most nem nézed, hanem tapogatod őket. Kitapintod a formájukat, megteremted őket a bőröddel, mint ahogy alkotójuk teremtette meg őket a vésőjével. Elfárad a szemed. Isten tudja, mitől...? A sötétség a legtágasabb tér. Eltávolítja egymástól a testeket, de egyben össze is mossa a világot. Minden egyszerre szűkös és tágas, mély és felszínes. A távolságot csak az idő múlásán érzed és a tested fáradásán.

Elérkeztek a kiállítás végéhez, még ott álltok a sötétben. Megkérdezed, hogy megnézheted-e, most már világosban, azokat a helyszíneket, amiken végighaladtál. A válasz nemleges. Ők sem láthatják meg soha úgy a világot, ahogy az a mi számunkra létezik. Ez így korrekt. Kiérve a fényre pedig megbotlasz egy ottfelejtett napernyő talpában.

iroda

Főnök: - ... mint Oriza-Triznyák.

Én: - Az meg kicsoda?

Főnök: - Nem tudod, ki az az Oriza-Triznyák?!

Én: - Nem. Miért, nagyon ciki?

Főnök: - Hát, meglehetősen. És neked így adtak a kezedbe a diplomát?

(megnézem interneten, ki az az Oriza-Triznyák, majd folytatom a munkát) 

Én: - Nem baj. Ha már így beszéltünk róla, akkor írok neki is egy meghatalmazást.

Főnök: - Miért?!

Én: - Mert ebben az ügyben szerintem ő az egyetlen a világon, akinek még nincsen.

 

villamoson

Két lány ül mögöttem. Egyik a másiknak:

- A szüleim azt mondták, hogy ha jó lesz a bizonyítványom, leborotválhatom a hajamat.