"Egy utca misztériuma és melankóliája – sokféleképpen fordítják, maradjunk
ebben, ez a legpontosabb. De Chirico képe: hosszú, hófehérre festett árkádos
épület nyúlik el rajta a tér végéig, szinte érezni az árkádívek alatti hideg
dohszagot és a kő relatív hűvösét, előtte augusztus közepi napperzselte
térrész, kislány szalad át rajta karikával, pontosabban egy kislány van
odasejtetve, és szemből egy felnőtt árnyéka érkezik, a kép előterében meg egy
másik árnyékos épületrész és talán egy cirkuszos kocsi üresen; olyan meleg van
a képen, hogy ha figyelmesen idézi fel az ember, és pontosan rajzolja fel a
képzeletvászonra, érzi a homlokán a Földközi-tenger medencéje fölött elömlő
örök verőfény melegét, ha nem szégyellnénk, azt írnánk, az Isten tenyerének
melegét, amelytől arrafelé könnyebb az emberlét; és érzi az orrában a képen
látható tér jobb oldalán biztosan ott lévő, bár nem látható tenger délutáni
szagát; hiszen a tenger egészen más szagú hajnalban, amikor a halászok indulnak:
olyankor sós-keserű, hűvös, rukkolaízű, más kora reggel, amikor a kikötőben az
első kávékat főzik: olyankor egész lágy, mint a spárgakrémleves illata
májusban, déltől délután négyig a legsósabb, szinte mar – ez van a képen –,
este pedig megkönnyül megint, simogat valami ibolyás illattal. Sokszor volt
menedékem ez a kép itt, Északon, ahol Pécs fölött már nem értik De Chiricót és
azt hiszik, az Utca szomorú, valamint nem eszik a rukkolát, ahol hiába is
kérnék marelicát vagy keresném a lavanderiát, hiszen De Chirico a sziesztát
szublimálta itt művészetté, amely a Délnek éppenséggel nem lényege, csupán az
egyik állapota, az ezernyi apró zajjal és sunyi titokkal zsúfolt békeideje,
amelynek misztikuma nem sokban különbözik az éjszakáétól, mondhatnánk, megfelelnek
egymásnak, mint a jinben a jang és a jangban a jin. Mondhatnánk, de ez a fajta
okoskodás arrafelé csődöt mond, mert kinek kell délen ahhoz filozófia, hogy
délután pihenni kell? Pontosabban: nem is pihenés ez, hanem összesimulás azzal,
ami Van, a pár óráig tartó pillanat, amikor a déli ember kiegyezik a Janus-arcú
Örökkévalóval, aki fájdalmat nem okozva mutatja meg arcának haláloldalát, és
pisszenés sem hallatszik De Chirico utcáján, hiszen épp nincs egó, és mi is
fájna a minden vagyok és a semmi se vagyok közti különbségből? Ilyenkor
lassan másznak a fénycsíkok a falon a meztelen félálomban egyedül, a szembe
szomszédnál meg csatakosak a kölcsönlepedők az egymáson csúszó testek
izzadságától, a szieszta alatt nincsenek csinos nők és ápolt férfiak, a szieszta
alatt testek vannak, patakvíz és a néma utcára kicsattanó elfojtott sikoly;
ilyenkor Az van, és Dél nem képmutató, hiszen a gyerekek is tudják, hogy Az
van, ha épp nem gilisztagyilkolóst játszanak a Janus-arcú Örökkévaló
felügyelete mellett a konyhai falikút alatt, akkor hát épp Azt gyakorololják,
vagy a vaníliás kekszet lopják a hallból, a tálalószekrény középső polcáról,
amit a nonna nyilván minden egyes háztartásban tud, különben nem pótolná hétről
hétre; valószínűleg nonnaellátó boltok lehetnek Pécsett és attól délre, egészen
Afrikáig, ahol a titkos vaníliáskeksz- és mazsolaadagokat beszerzik, és a
címet, amikor meghalnak, a lányuknak adják. A szieszta alatt csönd van,
ezért ilyenkor nem illik lehorzsolt térddel biciklit betolni a veranda alá: ha muszáj,
halkan kell kaparászni a nonna hálószobaajtaján, aki némán mered a sebre, és
suttogva szid, így jegeli a kitört fogat is, és így szedi generációkból a
szálkát az Utcában, amelynek melankóliája van, délután egy és négy között, ő
volt a kislány a karikával, most meg ő, aki a sziesztából lecsípi az utolsó egy
órát az este előtt, hogy rumba áztassa a meggyet a vacsora utáni desszerthez,
hogy megfordítsa a bepácolt húst, kivarrja végre a párna szélét, mint ahogy
hajnalban is lecsíp egy órát az éjszakából. Végül az ő textilredőnyének
felcsattanása alól bújik elő a késő délután és a kora este közötti sáv – de az
már egy másik kép, és nem De Chirico."