Minden csillogásnak van kulisszája és személyzete, és mindig van valaki, aki hiába öltözik ki. A mozivászon és a festővászon közötti legnagyobb művészet az ember. A közös érzésből kirekesztődik, aki nem részese az élménynek. Gondolatvásznak: a filmvászon és a koponya csontvászona. Két vásznon peregnek az ember fantáziájának szüleményei, és a gondolatok kiválva a testből, fel-felosonnak azon a lépcsőn, ahol ember nem jár. Egyirányú lépcső: nem fel-, csak lefelé vezet.
A film végeztével lassan pislákolni kezdenek a lámpák. Mindenki kénytelen újra felvenni kabátját, kalapját. A némaság oldódik. Egy halk viszontlátásra. A megvilágított lépcsőház apránként engedi be a fényt. Ahogy a test elindul felfelé, útközben találkozik a lélekkel, és mire kiérnek az utcára, már újra eggyé váltak, mintha ott lenn, a sötétben nem történt volna semmi. De az ember még tétován emlékszik, érzi, hogy más ment be és jött ki a kapun. Mindenki egy ilyen titokkal érkezik ki az utcára, aki részese volt ennek az elnyújtott katarzisélménynek, vagy megállt annak holdudvarában. Ez a jótékony, minden fájdalmat és gondot feledtető félhomály: a mozi.
Aztán egy pár útkereszteződés után az ember teljesen visszanyeri lélekjelenlétét.
(Edward Hopper: New York Movie)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése