A nyolcvanhárom éves nagypapa hetvenkilenc éves barátnője húsz éve hastáncol. Elkezdte előszedni - csak úgy mutatóba - a polcokról a fátylakat, majd - szintén csak úgy mutatóba - az jutott eszébe, hogy táncol nekünk. Első mozdulatainál enyhe zavarban voltunk, mintha kicsit illetlen lenne, amit látunk. De ő, rólunk tudomást sem véve, önmagát a zenének átadva mozgott. Egy karmozdulat, egy csípőrázás, egy lépés előre, egy hátra. És már nem is mozgott. Táncolt. Táncolt egyre önfeledtebben és szenvedélyesebben. Elkezdtek egymásba hullámzani, csavarodni a mozdulatok és a kendőn a pénzek csengése, szállt a fátyol, megelevenedett a szoba. Hetvenkilenc éve csípőrázásonként pergett le róla. Már nem a rozoga idős hölgy, hanem a Nő táncolt előttünk. A csodálatos, az örökifjú, a ragyogó, a vonzó, a szenvedélyes, a csábító. Átlényegült legbelsőbb énjévé. Átlényegült a szenvedéllyé. A tánc végére minden sallang lepergett róla és már csak a lelke állt előttünk pőrén, a maga zabolátlan szelídítetlenségében. Szemei csillogtak.
Legbelül mindannyian kortalanok vagyunk.
