Ne versenyezzünk, hogy 

melyikünknek jobb vagy rosszabb.

Úgyis mi nyerünk.

 

Minden örökkévalóság

időnyerés.

 

Olykor összhangban vagyok magammal.

Máskor visszhangban.

 

Úgy egy órán keresztül zúdította rám az életét a telefonon, kiabált, sírt, kiborult. Idővel felhagytam azzal, hogy bármit is hozzáfűzzek a tartalomhoz, mert ilyenkor rendre közbevágott, hogy még nem vezette végig a gondolatmenetét. Hagytam. Már csak annyit éreztem, hogy sajnálom és együttérzek vele. Miután kibeszélt mindent, ami a lelkét nyomta, elzúgott a lavina, minden dühét, mérgét, keserűségét, tehetetlenségét kisírta, mindketten szótlanul ültünk a vonal végén. Mondhattam volna neki zárószóként jótanácsokat, biztatásokat, ötleteket, de tulajdonképpen csak annyi jött a számra, hogy bárhogy is legyen, szeretem. Tisztán kivehető volt, hogy valahol, abban a szobában, ahol a telefonnal ült a kezében, valami elengedett benne. Mikor újra megszólalt, egy teljesen más, az előbbi egy óra alatt hallotthoz nem fogható lágy és meleg hang azt rebegte, hogy ezt a mondatot már nagyon rég hallotta bárkitől is, és köszöni.

The Power of Being Alone | Sadhguru

mcdonalds-os párbeszéd

 

Mekis eladó: - Neked lesz a 17-es?
Én: - Nem, én a mandulaital vagyok.
Mekis eladó: - Mármint hogy azt kérted. Te nem vagy mandulaital.
Én: - Ööö... Igaz. Valóban nem. Bár néha nagyon jó lenne mandulaitalnak lenni...
Mekis eladó: - Ebben lehet valami. A fiam sokszor képzeli magát kiskutyának, és ettől  boldogabb. Lehet, hogy ez a mandulaitallal is működik.