E. mesél

 

A kisgyerekem óvodába menet bedurcizott az utcán egy kislányra, megmakacsolta magát, hogy nem lép be az óvoda kapuján, csak azért sem. És sírt és hisztizett. Leültem a járdaszegélyre és az ölembe vettem a kis méregzsákot. Felfelé mutattam neki, a fejünk fölé, hogy figyelje meg az óvoda előtti fákra felaggatott, hatalmas, lengedező hópelyheket. Majd ahogy felnézett, kértem, hogy válasszon ki közülük egyet. Amikor ez is megvolt, halkan arra biztattam, hogy vegyen egy nagy levegőt és fújja bele minden dühét abba a hópehelybe, és a nap végén, ha majd megyünk hazafelé az óvodából, megkeressük ezt a pelyhet és megnézzük, hogy a dühe ott van-e még benne. A kisfiam erre szívből jövően felkacagott és odabújt hozzám. 

Ahogy ezt mesélte, szemébe könnyek gyűltek, majd letörölte őket, és nevetni kezdett, hogy meghatódik saját magától.

 

Három kisgyermeke van otthon. Észre sem veszi, de a kicsinyítőképzők átvették az irányítást úgy a mindennapi beszédében, mint a gondolkodásában. Megkeresi a tollacskát, hogy beírjon a naplócskájába. Késecskével és villácskával fogyasztja el az ebédkéjét. A döglött aktákat pedig már csak döglöttkéknek titulálja.

 

Több éve küldözgetnek nekem leveleket az új-mexikói hőlégballon-fesztiválról. Ezek rendre nem is a beérkező levelek között, hanem a spam mappában landolnak. Már nem nyitom meg őket, de nem is iratkozom le róluk. Jólesik leveleket kapni az új-mexikói hőlégballon-fesztiválról. Így olyan, mintha valóságos lett volna. Ott. Hajnalban. A Sandia hegység lábánál a felkelő nap első sugaraiban. Új-Mexikóban. Akkor minden lehetségesnek tűnt.