A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tesz-vesz kórház. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tesz-vesz kórház. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 10.

tesz-vesz kórház







Alapszabályunk, hogy hálaajándékot soha, semmilyen körülmények között, semmilyen formában nem fogadunk el. Arról viszont már semmilyen szabályunk nem szól, hogy mit kezdünk ilyenkor a visszautasított beteggel?

Pár, rossz szájízt hagyó eset után azt találtam ki, hogy ha a beteg ajándékot akar adni, én egy jó történetet kérek tőle a helyébe. Egészen meg voltam elégedve magammal, alig vártam, hogy kipróbáljam, hogy működik az ötletem a gyakorlatban. Aztán végre jött egy nő, aki kezdte előhalászni a bukszáját. Kaptam az alkalmon, és arra kértem, hogy meséljen inkább valami jót nekünk.

Gondolkozott milyen jó történetet is tudna mesélni. Törte, törte a fejét, nem jött a szikra. Már azon voltam, hogy másra terelem a szót, amikor egyszerre felcsillant a szeme, és lelkesen elkezdte mesélni, hogy az apukája halálos betegen feküdt a kórházban, a testvére pedig rákosan, haj nélkül, teljesen legyengülve otthon, amiről az apuka semmit nem tudott, mert titkolták előle a dolgot. Amikor az apuka már a halálán volt, a testvére összeszedte minden erejét, felvette a parókáját, és bement a kórházba végső búcsút venni az apukától, aki ott kilehelte a lelkét. 

*

Lehet, hogy ezen módszeren még finomítanom kell. 

(Vagy nem.)





2017. július 27.

tesz-vesz kórház







Én: - Hogy vagy?
Angyal műtőslányka: - Nagyon rosszul. Donáció volt: kiszedtük a szerveit egy agyhalott férfinak.
Én: - Az orthopédián?!
Angyal műtőslányka: - Igen... Az intenzíven feküdt, és mi voltunk a legközelebbi műtő. Mi sem értjük, ezt nem nekünk kellett volna csinálni. Ha látnád, hogy összetört mindenki. A felnőtt férfiak is. Ma kellett mennünk pszichológushoz.
Én: - Végig bent voltál?
Angyal műtőslányka: - Nekem kellett az összes teamnek műszerelni. Jöttek a hasi sebészek, a mellkas sebészek és a többi...
Én: - Mit éreztél?
Angyal műtőslányka: - Sok mindent. Haragot a szervezők iránt... Sajnálatot a beteg iránt. Leginkább. Az én lelkem nem bírja ezt...








2017. július 25.

tesz-vesz kórház








A kb. nyolcvanéves néni mesélni kezdte, hogy öt gerincműtéten esett már át, most pedig kilencedik hete fekszik a kórházban egy parányi, de nem gyógyuló sebnek látszó - végül kiderült - bakteriális fertőzéssel, melyre majdnem az egész lába ráment, ezalatt az időszak alatt is vagy háromszor műtötték, a szeptikus részlegről csak ezen a héten hozták át, újra kell tanulnia járni, mert a sok fekvés során az ép lába is elsatnyult, közben pedig a másik lába még mindig gipszben van, és vákuummal próbálják összehúzni rajta a sebeket amikben, képzeljem, látszik a talpcsontja, és melyeken keresztül már többször átmosták az egész lábfejét, nehogy a fertőzés tovább terjedjen.

Mondtam neki, hogy bocsásson meg, kicsit szédülök, le kell ülnöm a székre, de beszéljen csak tovább, figyelek. A néni aggódva nézett rám, ne hívjon-e nővért? Megnyugtattam, hogy velem semmi gond nincsen.

Közben bejött Tiszta nővér, hogy van-e kedvem beadni a néninek a vérhígítót?

Én meg csak néztem magamba, és azon gondolkoztam, hogy pont ennél a néninél, pont az utazásom előtti utolsó látogatásom alkalmával, és pont Tiszta nővér segítőkész jelenléte mellett teljesült az a titkos vágyam, hogy megtanuljam a hasi szuri beadását akkor, amikor már kész voltam rá.

És amikor átöltözve elindultam hazafelé, a parányi, csenevész kis néni rózsaszín hálóingben, felpolcolt lábbal, szeretettel mosolyogva integetett ki az ágyból a folyosóra, és sok sikert kívánt nekem az életben.








2017. május 1.

tesz-vesz kórház







Görgetjük lefelé Angyal műtőslányka telefonján a képeket.

Én: - Jól láttam, hogy az ott egy amputált láb volt, combnyaktól levágva?!
Angyal műtőslányka: - Ja, igen.







2017. április 30.

tesz-vesz kórház







Nyújtottam a rózsaszín szütyőt a nyolcvanéves bácsika felé, hogy húzzon belőle egy idézetet. Beletúrt, kihúzott egyet, kihajtogatta, elolvasta. Felnézve azt mondta, maradjak még egy kicsit, mert rokonlelket érez bennem, majd a kórházi ágyban fekve, csillogó szemekkel szavalni kezdett:

“Nem él, amíg nem ég a gyertyaszál.
Az ő élete a fénylő halál.
Lángja a saját testébe harap,
Mert elégnek, kik világítanak.”

/Horváth István/


'Hanyatlik már a Nap,
hosszabbodnak az esti árnyak...'

Húnyó fénye alatt
állok, URAM, és egyre várlak.
Hagyj néhány éneket
még végigénekelnem,
s ha nem jössz, én megyek,
mihelyt szólitasz engem.

/Füle Lajos: Hanyatlik már a nap/

"Esteledik. Több csendre vágyik, 
S félénken megül a Lélek is.
Valami belső fény világít 
Már nappal is, éjjel is."

/Füle Lajos: Esteledik/

Az ő vállasossága a Zsolt. 119,63

Mindezek után Jófej doki mutatta meg a mobilján a saját verseit.





tesz-vesz kórház





Angyal műtőslányka: - Meg szeretném hallgatni a véleményedet, mivel a te értékítéletedre adok. Szerinted hogy állna, ha csak egy tincset kiszőkítenék a hajamban, itt, elől?
Én: - Szerintem inkább ne.
Angyal műtőslányka: - De kár, pedig már elgondoltam, hogy utána befestem rózsaszínre...
Én: - A rózsaszín mehet. A szőke nem.






2017. március 13.

tesz-vesz kórház








Angyal műtőslányka rám ír, hogy hol vagyok. Írom neki, hogy még a bíróságon. Megkér, hogy amikor megyek a klinikára, vegyek neki egy szelet pizzát, valami húsosat, mert nem hozott semmi kaját, és éhen pusztul. Megyek a pizzáshoz, nézem, nézem a pizzaszeleteket, hát húst, azt pont egyiken sem látok, de abbéli reményemben, hogy csak sajttakarásban van, megszólítom az eladó fiút, hogy azt a pizzaszeletet válassza ki nekem, amelyik húsos, és ezen körön belül a legnagyobb. A srác visszakérdez, hogy vége van-e a fogyókúrának.
Egy szelet pizzával a kezemben kopogok végig a klinika folyosóján, odaadom a vásárfiát Angyal műtőslánykának, majd megyek a betegekhez. Az egyik szobában, ahol két idősebb férfibeteg van elhelyezve, az egyik rám néz, és megkérdezi, hogy feltehet-e egy indiszkrét kérdést. Mondom, hogy tegyen. Mire ő megkérdezi, hogy milyen pizzát vittem, amikor megérkeztem.







2017. március 7.

tesz-vesz kórház









A hatvanéves néni a megérkezésem után kb. három perccel már elmesélte, hogy huszonegy évesen, szűzen ment férjhez. Erre az információra nem feltétlenül volt szükségem...








2017. február 27.

tesz-vesz kórház







Én: - Ma megyek a kórházba.
Anyu: - Érezd jól magad!








2017. február 26.

tesz-vesz kórház/bíróság








Ad hoc szobatárs: - Befejezted azt a telefonbeszélgetést, aztán hazamentél, és képzeld, nekem csak este hatkor esett le a tantusz, hogy te a telefonban akkor interjút adtál egy magazinnak. 








2017. február 7.

tesz-vesz kórház








Ajándékot kaptam Angyal műtőslánykától. Az első, rózsaszín műtős sapiját. Ő is egy műtőstől kapta, amikor dolgozni kezdett. Szerinte az én életemben is meglesz a helye. Erre hirtelen előhalásztam a köténykém zsebéből a zacsimat, amiből a betegeknek szoktam osztogatni az összehajtogatott idézeteket. Egymás mellé raktuk őket. Ugyanolyan volt a színük. Aztán a tekintetünk Angyal műtőslányka lábára esett. Rózsaszín papucs volt rajta rózsaszín zoknival. Vannak helyzetek, amikhez nem kell magyarázatot fűzni.













2017. február 3.

tesz-vesz kórház








Nagyszőke és Alacsonybarna ápolónők megbeszélték, hogy farsangra Donalginnak és Mexalennek (együtt beszedhető fájdalomcsillapító tablettáknak) öltöznek.








2017. január 18.

tesz-vesz kórház










A néni megkérdezi, hány éves vagyok. Mert akárhogy néz, nem tudja megsaccolni. Még azt sem, hogy tanuló vagyok-e, vagy már dolgozom. Szerinte nincsen korom.











2017. január 17.

tesz-vesz kórház








Angyal műtőslányka: - Egy fiatal lánynak amputálni kellett a karját. A doki sírt a műtét előtt. Ötvenes, nagydarab férfi.









2017. január 5.

tesz-vesz kórház







Nénike: - (lelkesen) A doktor úr az én lábműtétemet játszotta le felvételről a hallgatóknak. Én is beülhettem megnézni. A végén odajött hozzám, és azt mondta, hogy lassan olyan profivá válok a témában, hogy ezt a műtétet már magamnak is meg fogom tudni csinálni otthon.







2017. január 4.

tesz-vesz kórház








Műtős ruha, sapka, maszk, papucs. Angyal műtőslánykával járkálunk körbe a folyosón, be-bepislogva az üvegablakokon, melyik műtőben, milyen műtétre készítik elő a betegeket. A műtősnő elmondja, hogy a sterilizált helyektől milyen távolságra kell megállni, egyébként bárhonnan nézhetem, amit csinálnak. Achilles-ín összevarrás. Jófej doki felvágja a beteg vádliját, emelgetik, húzogatják az ínt, nyesegetnek. 
Kezdek egész büszke lenni magamra, milyen stramm lány vagyok, hogy ilyen jól bírom a látványt, amikor valami nehéz érzés telepszik rám. Émelyegni kezdek. Lehet, mert nem ittam, vagy mert éhes vagyok? Elkezd forogni a világ. Biztos a szag miatt van. Nem, nem bírom, mindjárt összeesem. Bocsánatot kérek, kimegyek. Elbotorkálok az öltözőig, ott lerogyok a padra. Mozdulatlanul várok pár percet, amíg kitisztul a fejem, és összekapom magam. Mi volt ez? Nem, nem a látvány. Nem is a szag. Valami más: a szembesülés. Igen. A szembesülés a testtel. A szembesülés a sebezhetőséggel. A szembesülés a saját magam fölötti hatalom hiányával. A szembesülés azzal, hogy mennyire idegen vagyok a saját magam számára. A kifordított emberképtől, a titkok e hirtelen zuhatagától kezdett forogni a világ. Azt hiszem, pár percre testidegenné vált a lelkem.
Felkelek. Kutyaharapást szőrivel, vissza a műtőbe. Próbálom lépésről lépésre kommentálni magamban a látottakat, hátha az apróra bontás segít. Igen. A folyamat részekre bontása határozottan sokat lendít a helyzeten. De nem, mégsem bírom. Mára elég volt ennyi. Ennek az elviseléséhez többet kell dolgozni az agy átállításán. Kimegyek a folyosóra, inkább az üvegen keresztül nézem a műtéteket, onnan jobb. Angyal műtőslányka fent ül a párkányon. Felcsüccsenek mellé én is, együtt bámulunk be a műtőbe. Jólesik a folyosó friss levegője, és az is jólesik, hogy Angyal műtőslányka beszél hozzám. Odajön még egy műtős srác. Az ő hangja is nagyon jól esik. Mögöttünk az ablak, alattunk a város, és az égből puha, simogató pelyhekben kezd hullani a hó.











2016. december 11.

tesz-vesz kórház









A vak nő azt mondta, hogy neki azok a kedvenc ruhái, amikben megdicsérik.








2016. szeptember 28.

tesz-vesz kórház







Miközben segítek a néninek kihajtogatni a 8x8-as cetlibe csomagolt Pilinszkyt, szemem sarkából észreveszem, hogy egy fiatal nővérke figyel az ajtóból. Felé fordulok, de ő csak int, hogy nem akar semmit, olvassak nyugodtan. Közelebb jön, és elbűvölten jegyzi meg, milyen szép az idézet. Lelkesen felveti, hogy jelentkezzek műtősnőnek, mert az nagyon jó dolog, ő négy hónapja kezdett el dolgozni, most pont azt csinálja, mindjárt megy is fel az ötödikre, ha van kedvem, jöjjek vele! 

Beöltözünk zöld műtősruhába: az ötödiken csak ezekben lehet tartózkodni. Keresztül-kasul járkálunk a műtőkön, előkészítjük a protéziseket a másnapi operációkhoz. A szekrényekben pedáns rendbe állított dobozokban sorakoznak a gömb és rúd alakú fémalkatrészek. Ezek pár óra múlva már végérvényesen nem valamik, hanem valakinek a testrészei lesznek. Későre jár, az ablakból a panelek négyzet alakú fényei törik meg az éj egydimenziós feketeségét. A műtős srác ábrándozva jegyzi meg, hogy amikor csontot fűrészelnek, fenyőillat szokta belengeni a műtőt. Megérint az éjszakai műszakok varázsa. Őszintébbek vagyunk. Közelebb vagyunk egymáshoz. Valahogy elvékonyodik a határ a lelkek között. Kiderül, hogy a műtős srác feleségével a jogi szeretetszolgálatnál voltunk kollégák.

Hazafelé menet eszembe jut az a hét évvel ezelőtt eltöltött éjszaka a traumatológiai ügyeleten. Azon az éjszakán, az arab orvos, a hajra kent Fastum gél, a sarokba vizelő hajléktalan és az ott nem lévő arapapagáj társaságában értettem meg, hogy sohasem leszek egészségügyi dolgozó. De ezzel a felismeréssel egyidejűleg azt is rögtön megértettem, hogy valamilyen szerepet szántak ide nekem.

Fiatal nővérke a továbbiakban: Angyal műtőslányka







2016. szeptember 18.

tesz-vesz kórház








Beteg: - Tudja, az a történet, ami happy endinggel végződik, tulajdonképpen még csak most kezdődik el.