Műtős ruha, sapka, maszk, papucs. Angyal műtőslánykával járkálunk körbe a folyosón, be-bepislogva az üvegablakokon, melyik műtőben, milyen műtétre készítik elő a betegeket. A műtősnő elmondja, hogy a sterilizált helyektől milyen távolságra kell megállni, egyébként bárhonnan nézhetem, amit csinálnak. Achilles-ín összevarrás. Jófej doki felvágja a beteg vádliját, emelgetik, húzogatják az ínt, nyesegetnek.
Kezdek egész büszke lenni magamra, milyen stramm lány vagyok, hogy ilyen jól bírom a látványt, amikor valami nehéz érzés telepszik rám. Émelyegni kezdek. Lehet, mert nem ittam, vagy mert éhes vagyok? Elkezd forogni a világ. Biztos a szag miatt van. Nem, nem bírom, mindjárt összeesem. Bocsánatot kérek, kimegyek. Elbotorkálok az öltözőig, ott lerogyok a padra. Mozdulatlanul várok pár percet, amíg kitisztul a fejem, és összekapom magam. Mi volt ez? Nem, nem a látvány. Nem is a szag. Valami más: a szembesülés. Igen. A szembesülés a testtel. A szembesülés a sebezhetőséggel. A szembesülés a saját magam fölötti hatalom hiányával. A szembesülés azzal, hogy mennyire idegen vagyok a saját magam számára. A kifordított emberképtől, a titkok e hirtelen zuhatagától kezdett forogni a világ. Azt hiszem, pár percre testidegenné vált a lelkem.
Felkelek. Kutyaharapást szőrivel, vissza a műtőbe. Próbálom lépésről lépésre kommentálni magamban a látottakat, hátha az apróra bontás segít. Igen. A folyamat részekre bontása határozottan sokat lendít a helyzeten. De nem, mégsem bírom. Mára elég volt ennyi. Ennek az elviseléséhez többet kell dolgozni az agy átállításán. Kimegyek a folyosóra, inkább az üvegen keresztül nézem a műtéteket, onnan jobb. Angyal műtőslányka fent ül a párkányon. Felcsüccsenek mellé én is, együtt bámulunk be a műtőbe. Jólesik a folyosó friss levegője, és az is jólesik, hogy Angyal műtőslányka beszél hozzám. Odajön még egy műtős srác. Az ő hangja is nagyon jól esik. Mögöttünk az ablak, alattunk a város, és az égből puha, simogató pelyhekben kezd hullani a hó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése