Vasárnap van, január elseje, és az újévi misére tartva várok a buszmegállóban kint, "falun". A házak még mélyen alszanak, közel s távol sehol egy lélek. Az utcákat köd lepi, tejüvegszerű, sűrű köd. A fák deres ágait és a fekete eget nézem. Hideg csípi az arcomat. Milyen rég volt telünk, olyan igazi! És ma, új év első napján milyen jó is, hogy ez megadatott! Egyszeriben hála tölti el a lelkem, és valami késztetésféle, hogy ezt a nagyon törékeny és nagyon mulandó telet, ami most és itt van bennem és körülöttem, megköszönjem. Szavak után kutatva, valahonnan, mélyről előugrik Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának az emléke. Talán pont ide illik. De hát ki tudja azt itt és most idézni? Az okostelefonom, kapok észbe! Húzom le a kesztyűmet, nyúlok bele rögtön a táskámba, hogy előkotorjam... de nem. Mégsem. Megállítom a mozdulatot. Kihúzom a kezem a táskából, és visszaveszem a kesztyűmet.
Nem szabad. Nem szabad mindent, mindig azonnal megkapni. Előbb meg kell tanulni akarni, vágyni rá. Gondolni rá. Annyit gondolni rá, hogy helyet készítsünk neki magunkban. Aztán meg kell tanulni megtenni felé az első lépést. Aztán a másodikat és a harmadikat és így tovább. Annyi lépést, de pontosan annyit, hogy mire odaérünk, készek legyünk a befogadásra. Hagyni kell magunknak időt a formálódásra.
Néha sajnálom, hogy vannak okostelefonok és számítógépek. Mindent instant megkapunk, és közben nem járunk az úton. Mindig csak a célban vagyunk. Nincsenek kitérők, nincsenek eltévelyedések, és nincsenek meg az ezekkel együtt járó élmények sem. Elfelejtettünk gyönyörködni az útban. Elfelejtettünk alkalmazkodni és változni az úton. Elfelejtettünk várakozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése