Egy belvárosi étteremben ebédeltek fehér ingben, fekete zakóban, nyakkendőben, étkezés előtt keresztet vetettek, imádkoztak, majd kedélyesen tovább csevegve nekifogtak az ázsiai tésztának.

Kázmér @ty@: - Hogyan tudjuk szeretni az ellenségeinket? Nem könnyű, nagyon nem könnyű a feladat. Sokszor még a közvetlen családtagjaink elfogadása is nehezünkre esik, nemhogy valakié, aki még ellenünkre tesz! Nekem egy személyes tapasztalatom segített közelebb érnem a szabály értelméhez:
 Egyszer egy erdőben sétáltam, ahol nagyon sok kőre bukkantam. Volt közöttük mindenféle. Sima, érdes, sáros-mocskos, fakó. Máig nem tudom, milyen indíttatásból, de elkezdtem egy nagyobb kő segítségével széthasítani őket. Sorra egyiket a másik után. És ahogy bontottam meg őket, vettem észre, hogy a belseje mindegyiknek ragyogó kristályos volt. Egytől egyik. Mindegyiknek a belseje. Bárhogy nézett ki a kő kívülről, bármilyen koszos, jelentéktelen vagy épp taszító volt, a belseje szikrázott a szépségtől. 

Valahol az emberek is ilyenek. Van, hogy kívülről koszosnak, jelentéktelennek, durvának tűnnek, de belülről mindenki csodaszép, amilyennek az Isten teremtette. Ehhez a belső szépséghez kell valamilyen úton-módon, valamilyen hajszálrepedéseken keresztül elérni. Ahogy Böjte Csaba testvér mondja: addig kell szeretni mindenkit, míg ki nem szeretjük belőle a jót.

Mivel szorított az idő, sebtiben összedobtam valami ebédet, aztán nekiültem, hogy elfogyasszam. Nem nézett ki túl jól. Határozottan nem.... Bizonytalanul keresztet vetettem, hogy mégiscsak elimádkozzam az édes Jézus, légy vendégemet, de végül inkább szóltam Neki, hogy ha jót akar magának, akkor máshoz menjen ebédelni.

Pap a vasárnapi mise végén: - Hogy is mondjam, kedves testvérek, van még itt egy-két bicebócaság az áldozás körül, amiben fejődni szükséges. A kezünket nyújtsuk az ostyáért, és ne a nyelvünket a papra. Az nem méltóságteljes. Ha elindulunk vissza a helyünkre, akkor egyik-másik oldalt haladjunk el. Ha csak megfordulunk a tengelyünk körül, a sor nem fog ketté válni nekünk, mint a Vörös-tenger, és bele fogunk ütközni a mögöttünk állóba. Szóval, testvéreim, csak méltósággal, tartással.

Lemaradtam Rocker @ty@ vasárnapi miséjének a közvetítéséről, de szerencsére anyukám számítógépre rögzítette, és a telefont a számítógép hangszórója elé téve lejátszotta nekem az egészet, hogy hallhassam a tékozló fiú idei értelmezését.

Rocker @ty@: - Gondoljatok bele. Mit tesz a szülő, ha két gyermeke veszekszik? Igazságot tesz, pálcát tör valamelyik gyerek felett? Vagy próbálja mindkettő álláspontját, igazát megérteni? És mit tesz, ha valahol mindkét gyereknek igaza van? Nem igazságot tenni a nehéz, hanem odaállni mindkettő gyermek mellé, mert mindkettőnek szüksége van rá. Megfeszülni közöttük. (...) Mi lenne, ha egy kicsit kipróbálnánk, hogy amikor azt akarnánk mondani egymásnak, hogy "szeretlek", helyette úgy mondanánk, hogy "áthidalok". Mert fontos vagy számomra, annyira fontos, hogy az irántad érzett szeretetem áthidalja a köztünk lévő ellentéteket.

Anyuval a szegedi köztemető platánfái alatt a kocsiban ülve hallgatjuk a telefonomról Rocker @ty@ miséjének élő közvetítését.

az Úr napját szenteld meg!

Felkészült előadókkal egy valóban gondolatgazdag és mély beszélgetés folyt a tévében arról, hogyan lesz a hetedik napból a nyugalomnak, az Istennel való kapcsolat ápolásának szánt idő. A meghívott vendégeknek mindössze egyetlen dolgot, a parancsolat számát nem sikerült egyszer sem eltalálniuk.

Erdőtündér: - Van helye benned?

Láttam, hogy a tolószékes bácsival egy irányba megyünk, ezért megkérdeztem, toljam-e egy kicsit, hogy addig pihentethesse a karját. Csak annyit válaszolt, hogy már most teljesen megszeretett.

Néni kiskutyája épp megtisztelni készül a kiülős étterem egyik lampionját, mire a néni ijedten rántja el, és anyáskodva magyarázza meg neki, hogy ahol eszünk, ott nem pisilünk.

várakozás

Vasárnap van, január elseje, és az újévi misére tartva várok a buszmegállóban kint, "falun". A házak még mélyen alszanak, közel s távol sehol egy lélek. Az utcákat köd lepi, tejüvegszerű, sűrű köd. A fák deres ágait és a fekete eget nézem. Hideg csípi az arcomat. Milyen rég volt telünk, olyan igazi! És ma, új év első napján milyen jó is, hogy ez megadatott! Egyszeriben hála tölti el a lelkem, és valami késztetésféle, hogy ezt a nagyon törékeny és nagyon mulandó telet, ami most és itt van bennem és körülöttem, megköszönjem. Szavak után kutatva, valahonnan, mélyről előugrik Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának az emléke. Talán pont ide illik. De hát ki tudja azt itt és most idézni? Az okostelefonom, kapok észbe! Húzom le a kesztyűmet, nyúlok bele rögtön a táskámba, hogy előkotorjam... de nem. Mégsem. Megállítom a mozdulatot. Kihúzom a kezem a táskából, és visszaveszem a kesztyűmet. 

Nem szabad. Nem szabad mindent, mindig azonnal megkapni. Előbb meg kell tanulni akarni, vágyni rá. Gondolni rá. Annyit gondolni rá, hogy helyet készítsünk neki magunkban. Aztán meg kell tanulni megtenni felé az első lépést. Aztán a másodikat és a harmadikat és így tovább. Annyi lépést, de pontosan annyit, hogy mire odaérünk, készek legyünk a befogadásra. Hagyni kell magunknak időt a formálódásra.

Néha sajnálom, hogy vannak okostelefonok és számítógépek. Mindent instant megkapunk, és közben nem járunk az úton. Mindig csak a célban vagyunk. Nincsenek kitérők, nincsenek eltévelyedések, és nincsenek meg az ezekkel együtt járó élmények sem. Elfelejtettünk gyönyörködni az útban. Elfelejtettünk alkalmazkodni és változni az úton. Elfelejtettünk várakozni.

félix vallotton: le rayon

Láttam az angyalt. Hatalmas volt.

elfeledett történetek

A hajnali Blaha Lujza tér járdaszigetén egy félig telten árválkodó műanyag söröspohár. Jobbról, balról kocsik száguldoznak.

dunajcsik mátyás: herbstag

Ad notam Parti Nagy Lajos: Egy hosszú kávé

Fejemet a Herbsttag ölébe hajtom,
ahogy itt ülök kinn, de nem a balkon,
hosszú kávé sincs, csak bodzaszörp:
felszáll a füst, és már szinte hallom,
ahogy a föld alá levénült, elsöpört
avar zeng, akár az alkony.

A cigaretta füstje billeg, elszáll,
akár a légbe kékült, kondenzált ökörnyál,
és az íze inkább a költött hosszúkávé,
betestesült, barokkosabb az őszi bornál,
és nem az évszaké, csak a drapp halálé,
ahogy a kertben ázva kószál.

Pedig szép itt a Herbsttag, mint a gazda,
aki szép lassan őszül bele a tavaszba,
s hogy legyen hova rakni ásót és gereblyét,
a ház falát egy kérges sufnival tapasztja,
míg a homlokára ráncul az öröklét,
akár a seb a sebtapaszra.

Szép itt a Herbsttag, ahonnan úgy hiányzol,
akár a napfény a parkok homlokáról,
hisz csak neked, ha egyszer még, ha egyszer
lehetne még ház, meg allé, csipkefátyol –
borulna, mint az ég, a téli rendszer,
s a hold is, mit egyszer szakadt zsebembe varrtak,
kisütne még a barna nagykabátból.