Egy hét leforgása alatt három városban kortyolgattam a kedvenc teámat: Budapesten, a Balatonnál és Torreviejaban. Ugyanaz a tea mindhárom helyen merőben különböző ízélményt nyújtott. Az első felismerésem az volt, hogy a tea ízét és karakterét kb. 90%-ban a csapvíz íze és karaktere adja meg, nem a teáé. Ezt pedig rögtön követte az a második felismerés, hogy a kedvenc teám csak Budapesten a kedvenc teám, a másik két városban nem.
Sokszor felmerül a kérdés, hogy mérhetetlen tudású oktatók miért nem népszerűek a hallgatók körében, míg szakmailag kevésbé elmélyült kollégáik miért tudnak sikereket aratni a tanteremben. A titok, úgy hiszem, a prioritásokban rejlik.
A társasházak közös udvarában nagy elánnal nyesik le az alpinisták a kicsit magasabbra nőtt fák ágait. Mindezt teszik a tizedik emeleti magasságon is túlnőtt, fölig kopár lombú jegenyéről, aminek stabilnak kevésbé mondható törzse az összes kisebb fuvallatra látványosan imbolyog egyik oldalról a másikra. A jegenyéhez persze hozzá sem érnek a fűrésszel. Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy ez a fa hál' Istennek senki szerint nem jelent baleseti kockázatot.
Nagyon nehéz az álmokat kihúzni a valóságból, ezért fokozottan kell vigyázni rájuk és figyelni arra, hogy milyen valóságközegben engedjük szabadjára őket. Minél többet engedtünk ki álmainkból a megvalósulásba, tévedés esetén annál nehezebb visszaráncigálni az eszményképeket a valóság gravitációerős közege alól.
Van a munkahelyen egy vak masszőr, aki mindig Zafírral, a labradorkutyájával szokott munkába járni. A kutya, míg gazdája ebédel, elcsilingelget a folyosón, benézeget az irodákba, ott megszeretgetik, megsimogatják, aztán ácsingózik ínyenc falatok után az asztaloknál, majd amikor füttyentenek, újra szolgálatba helyezi magát. Egyik kolléganőm megjegyezte, milyen rossz lehet a vakvezető kutyáknak, hogy egész nap munkában állnak és még arról a kis kimenőről, ami ebédidő alatt csurran-csöppen, is elszólítják őket. Megpróbáltam átérezni a helyzet egész tragikumát, de arra jutottam, hogy a kutyák nem feltétlenül élhetik meg ezt a work/life balance dolgot annyira drasztikusan, mint ahogyan azt mi tesszük.
Nem tudom, milyen játékokat játszunk újra és újra az életben, de valahogy mindig megtaláljuk hozzájuk az önjelölt játszótársat, aki az előző szerepét fogja kérés nélkül felvenni és tökéletesen folytatni anélkül, hogy ismerné az előzményeket vagy beavattuk volna a játékszabályokba....
A tudás a játéktérben van. A játéktér mozgat. Aki belép a játéktérbe, azon egyszerre ott fog teremni a megfelelő jelmez, és önkéntelenül elkezd engedelmeskedni a szabályoknak. A játék erőterének. Amíg le nem zárul a játszma. Vagy amíg ki nem száll belőle. Ki az erősebb? A játék vagy a játékos? Játékos-e az, aki erősebb a játéknál? Kivel játszik az, aki minden játszmából kiszáll? Istennel?
A kókuszgolyó az a desszert, amitől minden egyes alkalommal nagyon sokat vársz és nagyon keveset kapsz.
