Van a munkahelyen egy vak masszőr, aki mindig Zafírral, a labradorkutyájával szokott munkába járni. A kutya, míg gazdája ebédel, elcsilingelget a folyosón, benézeget az irodákba, ott megszeretgetik, megsimogatják, aztán ácsingózik ínyenc falatok után az asztaloknál, majd amikor füttyentenek, újra szolgálatba helyezi magát. Egyik kolléganőm megjegyezte, milyen rossz lehet a vakvezető kutyáknak, hogy egész nap munkában állnak és még arról a kis kimenőről, ami ebédidő alatt csurran-csöppen, is elszólítják őket. Megpróbáltam átérezni a helyzet egész tragikumát, de arra jutottam, hogy a kutyák nem feltétlenül élhetik meg ezt a work/life balance dolgot annyira drasztikusan, mint ahogyan azt mi tesszük.