A vonaton egy zenész telepedett le az ajtó melletti hármas ülésre. Szemem sarkából láttam, hogy kibújt a cipőjéből, kényelmesen elhelyezkedett a lehajtott székeken, majd kicsomagolta a trombitáját. Zakatolt a kocsi, egyre másra hagytuk magunk mögött a Balaton-parti nádasokat. Egyszerre csak a szerelvény kattogó, nyikorgó zajával összemosódva alig hallható, szelíd dallam neszei ütötték meg a fülemet. Oldalra sandítottam, és láttam, hogy az ősz hajú zenész szájához emelte a trombitát, és ujjaival lágyan valami alig tapintható dallamot játszott a hangszeren. Nem volt hangos. Nem volt figyelemfelhívó. Észrevehető is alig volt. Mégis, a kocsi atmoszférája megváltozott ebben az éppen csak fülhegyezve kivehető új harmóniában. Sosem gondoltam, hogy a trombita tapintatos hangszer is tud lenni. A szó valamennyi értelmében. 

 

Idősebb hölgy áll a sorban. Ruháját a jelek szerint igyekezett harmonikusan összeválogatni: elegáns, zöld színű felső, zöld színű nadrág, virágos táska. Föld színű szandáljából zöld, marihuánás zokniba bújtatott lába kandikál ki. Tudni nem tudom, de teljes bizonyossággal érzem, hogy a zokni megvétele során a hölgy nem kapott teljes körű tájékoztatást a növény faji besorolása tekintetében. 

 

Egy hét leforgása alatt három városban kortyolgattam a kedvenc teámat: Budapesten, a Balatonnál és Torreviejaban. Ugyanaz a tea mindhárom helyen merőben különböző ízélményt nyújtott. Az első felismerésem az volt, hogy a tea ízét és karakterét kb. 90%-ban a csapvíz íze és karaktere adja meg, nem a teáé. Ezt pedig rögtön követte az a második felismerés, hogy a kedvenc teám csak Budapesten a kedvenc teám, a másik két városban nem.