Ma megismerkedtem Byronnal, Tündérbarátnőm húgának az agarával. Byron nagyon szelíd, szeretetteli és szerény jószág, aki levegőn, vízen, ételen és simogatáson kívül nem igényel semmit az élettől. Ezeket viszont fokozottan. Miközben mi, emberek, beszélgettünk az udvaron, ő nekidőlt a lábamnak, és ahogy pár másodpercen belül nem tapasztalt simogatást, fejével finom, de határozott jelzés értékű mozdulattal bökte meg a kezemet, hogy ha már van, akkor hasznosítsam, mert az élet túl rövid az ilyen üres járatokhoz, amikor egy kéz csak lóg a test mellett anélkül, hogy szeretetet fejezne ki.

 

A Deák és az Astoria között egy üzletet újítottak fel, az egyik munkás gazokat ásott ki a járda és a fal közötti hasadékból. Eddig sosem tűnt fel, hogy a belvárosi járdán is nő gaz. 

/Illusztrációk: David Zinn - kivéve a második/

 

A busz egy teljesen néptelen, fás terület mellett haladt el, melyen egy lekerített játszótér állt. A játszótér közepén egy kigyúrt férfi ült egymagában, háttal a forgalomnak. Ahogy a busz haladt, a férfi takarásából két kicsi gyermekkar is kivehetővé vált, melyek átölelték a nagy darab, izmos férfit. Így ültek apa és gyermeke mozdulatlanul és szótlanul a semmi közepén egy játszótéren valahol Újpalota és Zugló határában.

/Illusztráció: Snezhana Soosh/

Áca mesél

 

Ez a nyár úgy alakult, hogy Boróka három nyári táborban vett részt sorozatban egymás után. Mióta hazajött, bent ül a házban, ki sem lehet robbantani onnan. Az előre lebeszélt horvát utunkat nagy bocsánatkérések és szabadkozások közepette lemondtuk, vázolva a másik családnak is a kialakult helyzetet, kérve megértésüket. Hála Istennek, nagyon együttérzők voltak. 

 

 

 

Csinos nő telefonált a megállóban, közben kutyája pórázon figyelte a járókelőket. Egy tinilány egyensúlyozott a várakozók mellett a járda szegélyén, azonban a kutya elé érve kibillent a középpontjából és váratlanul lecsúszott az útra. A kutya erre látványosan megijedt és ugrott egyet. A lány visszanyerve egyensúlyát bocsánatot kért a kutyától, majd folytatta tovább az útját a járda szegélyén. 

 

 

 

 

 

 

 

 

A vonaton egy zenész telepedett le az ajtó melletti hármas ülésre. Szemem sarkából láttam, hogy kibújt a cipőjéből, kényelmesen elhelyezkedett a lehajtott székeken, majd kicsomagolta a trombitáját. Zakatolt a kocsi, egyre másra hagytuk magunk mögött a Balaton-parti nádasokat. Egyszerre csak a szerelvény kattogó, nyikorgó zajával összemosódva alig hallható, szelíd dallam neszei ütötték meg a fülemet. Oldalra sandítottam, és láttam, hogy az ősz hajú zenész szájához emelte a trombitát, és ujjaival lágyan valami alig tapintható dallamot játszott a hangszeren. Nem volt hangos. Nem volt figyelemfelhívó. Észrevehető is alig volt. Mégis, a kocsi atmoszférája megváltozott ebben az éppen csak fülhegyezve kivehető új harmóniában. Sosem gondoltam, hogy a trombita tapintatos hangszer is tud lenni. A szó valamennyi értelmében. 

 

Idősebb hölgy áll a sorban. Ruháját a jelek szerint igyekezett harmonikusan összeválogatni: elegáns, zöld színű felső, zöld színű nadrág, virágos táska. Föld színű szandáljából zöld, marihuánás zokniba bújtatott lába kandikál ki. Tudni nem tudom, de teljes bizonyossággal érzem, hogy a zokni megvétele során a hölgy nem kapott teljes körű tájékoztatást a növény faji besorolása tekintetében. 

 

Egy hét leforgása alatt három városban kortyolgattam a kedvenc teámat: Budapesten, a Balatonnál és Torreviejaban. Ugyanaz a tea mindhárom helyen merőben különböző ízélményt nyújtott. Az első felismerésem az volt, hogy a tea ízét és karakterét kb. 90%-ban a csapvíz íze és karaktere adja meg, nem a teáé. Ezt pedig rögtön követte az a második felismerés, hogy a kedvenc teám csak Budapesten a kedvenc teám, a másik két városban nem.