Miközben segítek a néninek kihajtogatni a 8x8-as cetlibe csomagolt Pilinszkyt, szemem sarkából észreveszem, hogy egy fiatal nővérke figyel az ajtóból. Felé fordulok, de ő csak int, hogy nem akar semmit, olvassak nyugodtan. Közelebb jön, és elbűvölten jegyzi meg, milyen szép az idézet. Lelkesen felveti, hogy jelentkezzek műtősnőnek, mert az nagyon jó dolog, ő négy hónapja kezdett el dolgozni, most pont azt csinálja, mindjárt megy is fel az ötödikre, ha van kedvem, jöjjek vele!
Beöltözünk zöld műtősruhába: az ötödiken csak ezekben lehet tartózkodni. Keresztül-kasul járkálunk a műtőkön, előkészítjük a protéziseket a másnapi operációkhoz. A szekrényekben pedáns rendbe állított dobozokban sorakoznak a gömb és rúd alakú fémalkatrészek. Ezek pár óra múlva már végérvényesen nem valamik, hanem valakinek a testrészei lesznek. Későre jár, az ablakból a panelek négyzet alakú fényei törik meg az éj egydimenziós feketeségét. A műtős srác ábrándozva jegyzi meg, hogy amikor csontot fűrészelnek, fenyőillat szokta belengeni a műtőt. Megérint az éjszakai műszakok varázsa. Őszintébbek vagyunk. Közelebb vagyunk egymáshoz. Valahogy elvékonyodik a határ a lelkek között. Kiderül, hogy a műtős srác feleségével a jogi szeretetszolgálatnál voltunk kollégák.
Hazafelé menet eszembe jut az a hét évvel ezelőtt eltöltött éjszaka a traumatológiai ügyeleten. Azon az éjszakán, az arab orvos, a hajra kent Fastum gél, a sarokba vizelő hajléktalan és az ott nem lévő arapapagáj társaságában értettem meg, hogy sohasem leszek egészségügyi dolgozó. De ezzel a felismeréssel egyidejűleg azt is rögtön megértettem, hogy valamilyen szerepet szántak ide nekem.
Fiatal nővérke a továbbiakban: Angyal műtőslányka
