Meg kell szeretnem az emlékedet ahhoz, hogy megszerethessem a jövőmet.

 

A lelkem mélyén meghitt kapcsolatot ápolok azokkal a betegszabikkal, amiken nem vagyok elég jól ahhoz, hogy dolgozni menjek vagy akárcsak a négy falon kívülre, viszont elég rosszul sem, hogy az egész napot a paplan alatt kuckózzam végig. Ezeken a betegszabikon ocsúdom az otthonomra. Felfedezem, milyenek a délelőtti fények, amiket rendes vagy rendellenes munkanapokon nem látok. Hallgatózom, milyen a ház délelőtt, hányan járnak le-föl a lépcsőházban, hallgatnak-e zenét, ha igen, milyet? Selejtezek. Takarítok. Elkezdem újraérezni az otthonomat. Másként ülök le a kanapé párnái közé, másként kortyolom a gőzölgő gyógyteákat, máshogy főzök, máshogy kapcsolom be a tévét vagy a mosógépet. Ilyenkor minden pillanat szent és törékeny. Mély hála él bennem mindegyikük iránt.  

 

Az elfogadás nem azonos az elnézéssel. Az elfogadásban nem szeletelünk, nem küzdünk az ellen, ami már így is, úgy is van: nyugtázzuk a helyzetet mint kiindulási pontot, és ebből építkezünk. Minden részéből. Tiszteletben kell tartani és ki kell használni a természetes adottságokat.

utcai párbeszédfoszlány

 

- Hagyd már, ez egy kutya, nem táska!

 

Részecskéink 

rendeződnek

össze 

önmagunkká.

Részecskék között mindig van anyag/űr:

részecskék között mindig van Isten.

 

Régen volt már együtt a nagy család. Annyira szeretettel és gazdagon éreztük magunkat, hogy elfelejtettünk fényképet készíteni.