A lelkem mélyén meghitt kapcsolatot ápolok azokkal a betegszabikkal, amiken nem vagyok elég jól ahhoz, hogy dolgozni menjek vagy akárcsak a négy falon kívülre, viszont elég rosszul sem, hogy az egész napot a paplan alatt kuckózzam végig. Ezeken a betegszabikon ocsúdom az otthonomra. Felfedezem, milyenek a délelőtti fények, amiket rendes vagy rendellenes munkanapokon nem látok. Hallgatózom, milyen a ház délelőtt, hányan járnak le-föl a lépcsőházban, hallgatnak-e zenét, ha igen, milyet? Selejtezek. Takarítok. Elkezdem újraérezni az otthonomat. Másként ülök le a kanapé párnái közé, másként kortyolom a gőzölgő gyógyteákat, máshogy főzök, máshogy kapcsolom be a tévét vagy a mosógépet. Ilyenkor minden pillanat szent és törékeny. Mély hála él bennem mindegyikük iránt.