visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz

Ma az este is gyorsan magára kapta kötött pulcsiját, a bogarak sáljukat-sapkájukat, Renáta a barna velúr cipőjét.

a közös bennünk

"Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl."

"Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már."

"Tág szemmel már csak engemet figyel,

mint néma tó a néma csillagot,

nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis

ha megölném is hinné, jó vagyok."

"Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús "Ádám, hol vagy"-ára
Felelnek hangos szívverések."

"Egyedül vagyok, mire megjössz,

az egyetlen élő leszek,

csak tollpihék az üres ólban,

csak csillagok az ég helyett."

"Megállok a fehér csúcs végtelenjén.

Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta,

az a különös zene is itt kering.

Az Istennek sincs társa az ormok felett."

"Aki alkot, visszafele nem tud lépni-

s ha már kinőtt minden ruhát,

meztelenül borzong a végtelen partján,

míg fölzárkózik mögé a világ."

"S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat:

a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak."

"Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogy, ha vigasztal, elhihessem."

"Nagy, sárga ég. Egy hegygerinc

súlyosodik a síma rétre.

A mágnes-földön mozdulatlan

füvek sötét vasreszeléke."

"Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szülnek és temetnek."

"Hallgatnak ők is, én is hallgatok,

de csöndjeink nem érnek össze végül,

mivelhogy én magyarul hallgatok

s ők svédül."

"Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,

de pattanó szívem feszítve húrnak

dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,

annak, kiről nem tudja senki, hol van,

annak, kit nem lelek se most, se holtan.

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,

úgy érzem én barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak

vendége voltam."

""Ne menj el, mesélj-"
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis szíve nagyot szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e vagy azt, hogy ott legyél."

"Légy hát, akár az állatok,

oly nyersen szép és tiszta,

bátran figyelj, mint ők figyelnek

kegyetlen titkaikra."

"Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött,

Mind összekerülünk közös mártir-hősök

S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,

Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni."

"Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, se apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja

bármikor - ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek." 

"Végső rendelkezést tennék: de hát minek?
Nem igen van: miről. S ha volna sincs: kinek.
Nem hagyok örököst... csak egy hű cselédet:
Azt kötöm szivedre-- meg a magyar népet.
Szeresd a magyart, de ne faragd le - szóla,
Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát."

"Oly szomorú embernek lenni

S szörnyűek az állat-hős igék

S a csillag-szóró éjszakák

Ma sem engedik feledtetni

Az ember Szépbe-szőtt hitét,

S akik még vagytok őrzőn, árván,

Őrzők, vigyázzatok a strázsán."

"Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall 
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál."