Álruhában járunk. Mindig meg kell érezni, ki sugárzik át a jelmezeken.
Csendben olvasgatok a trolin az első ülésen. Egyszer csak mintha valaki kérdezné, hogy most egyenesen kell-e menni? Eleinte nem is figyelek oda, de aztán kicsit határozottabban mintha újra hallanám ugyanezt a kérdést. Felnézek, látom, hogy a troli a piros lámpánál áll a kereszteződésben, a sofőr pedig segélykérőn néz felém. Gyorsan megerősítem, hogy jó az irány. Haladunk tovább. Pár utcával később érzékelem, amint a troli szépen lassan halad el az egyik megálló mellett, mire a sofőr megint rám néz kérdőn, hogy meg kellett volna-e állnia annál a táblánál? Megint igent mondok, erre ő egy pár méterrel arrább lehúzódik és kinyitja az ajtókat. A Hermina út előtt már készenlétbe helyezem magam, és jelzem a sofőrnek, hogy majd a magas épület előtt, a kereszteződésben le kell kanyarodni balra. Amikor látom, hogy már hamarosan a lámpához érünk, és még mindig a középső sávban haladunk, szólok neki, hogy húzódjon le a belső sávba, mert csak onnan fog tudni kanyarodni. Amikor két megállóval később elbúcsúztam és leszálltam, a sofőr arcán egyértelműen kivehetőek voltak a pánik jelei, ahogy realizálta, hogy most már egyedül kell vezetnie a járművet.
Divatlap kolléganő: - Múltkor megnéztem egy dokumentumfilmet Hitlerről. Rengetegszer próbálták őt eltenni láb alól, mégsem sikerült. Szinte hihetetlen. Egyszer közvetlenül az íróasztala alá helyezték a bombát. Az egész helység felrobbant, de a detonációnál az íróasztal lapja felfogta a robbanást és megvédte Hitlert, így ő volt az egyetlen, akinek nem esett bántódása.
Angolosan új szobatárs: - Hát igen. Akkor még tudtak jó asztalokat készíteni....
Ültem a vonatablak mellett és zsemlét ettem. A szemem minden falat mellé ivott az ablakon keresztül elém táruló táj látványából.
A bíró rögzíti a jegyzőkönyvben, hogy a két cégvezető úgy veszekszik a tárgyaláson egymással, mintha válófélben levő házastársak lennének egy bontóperben. A jegyzőkönyv szerint erre az egyik cégvezető megjegyezte, hogy a másik sajnos nem akar válni.
Egy tárgyalással később a bíró rögzíti a jegyzőkönyvben, hogy felhívta a felek figyelmét arra, hogy a per tárgya a szerződés létrejötte és nem az alperes memóriája.
A fájó emlékeket olyan lassan kell szemlélni és olyan apró mozzanatokra bontva kell végigsimogatni, hogy egybefüggő folyamat mivoltukat, ezáltal érzelmi intenzitásukat elvesztve ne tudjanak és ne is akarjanak visszatámadni, ne akarjanak a fájdalom és a félelem reflexmozgásaiból belénk marni úgy, hogy az egész lényünk belesajduljon. Olyan óvatosan és olyan kicsinyre kell bontani őket, hogy megszűnjenek uralkodni rajtunk és megszűnjünk félni az egymással való találkozástól.
És amikor apránként és különböző szögekből nézve már nem tűnnek olyan borzalmasnak, olyan szörnyűnek, olyan kegyetlennek, bántónak, emberen kívülinek, agyon kell szeretgetni őket. Meg kell találni bennük a katarzis történeteit. Meg kell találni bennük az emberi magaslatokat és tragédiákat. Meg kell találni bennük azt az igazságot, hogy minden félresiklott kapcsolatban a legnagyobb fájdalom, hogy két szeretet nem találja az utat egymáshoz. Hogy minden félresiklott mozzanat és okozott bántás a szeretet kétségbeesett vergődése. Meg kell találni az együttérzést. Meg kell találni bennük azt, ami széppé avatja őket. A szépséggé avatás a szeretet magasiskolája.
A bántó személlyel való együttérzés olyan, mint a színek összekeverése. Az együttérzésnek a saját érzésekkel való vegyítése az egész érzelemsíkot átitatja valami új minőséggé. Ahogy a kékből és a sárgából is zöld lesz, úgy együttérzéssel a fájó érzések sem maradnak meg eredeti mivoltukban.
Minden bántás a szeretet útjainak az elvétése. Minden gyógyítás a szeretet útjainak a megtalálása. Minden együttérzés a saját fájdalmak oldása. Minden szépség út a gyógyuláshoz.
Szeretettel kell körbevonni a fájó emlékdarabokat. Újra és újra és újra. Ahányszor csak fájdalmukban felsírnának és védekezésből támadnának, újra és újra át kell szeretgetni őket. Hogy sérült darabjaink újra elkezdjenek bízni bennünk. Hogy sérült darabjaink visszaszokjanak hozzánk. Hogy képként újra összeállva már ne a bántások feszültsége, hanem a köréjük vont szeretet tartsa össze az eseményláncolatot. Addig kell nézni a tragédiákat, amíg le nem kopik róluk a felszín, és felsejlik alóluk az élet, ami bármilyen borzalmat is hordoz, a mélyben a saját, gyönyörű lénylogikánk szerint formálja magát ösztönös szépséggé.
Valami spontán indíttatásból megdicsértem a parkban egy néni kutyáját, hogy milyen pihe-puha a szőre és milyen kedves a pofija. A mogorva néni arca is egyszerre kedves és pihe-puha lett. Ezen a sikeren felbuzdulva belülről már vártam a következő alkalmat, hogy örömet szerezhessek valakinek, amikor jött egy másik néni is a kutyájával. Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, a kutya elkezdte végezni a dolgát. Ebben a helyzetben elég groteszk lett volna bármiféle méltányolás a kutyus pofijára vagy bundájára, azt meg mégsem dicsérhettem meg, hogy milyen szépen piszkol maga alá....
Oktatónk kikapcsolt kamerával, vezetés közben tartotta az online képzést, ami alatt focimeccset nézett. Ezt onnan tudtuk, hogy a tananyag leadása közben időnként eszelősen felkiáltott, hogy GÓÓÓÓÓL!. Mivel a meccs közvetítése nem hallatszott, kizárásos alapon néznie kellett.
Gyógyító Lelkitárs Kolléganővel elkezdtük nagy cinkosan szervezni közös kis merényletünket. Mivel ő végtelenül jókat szokott szórakozni a lánya hittantanárának a beszólásain, ezért úgy döntött, hogy szeretne elmenni egy miséjére, hogy élőben is lássa. Erre én mondtam neki, hogy történetesen tudom, melyik papról van szó, hol szokott misét tartani. Hát igen. Reggel hatkor... De ez nem szegi kedvünket, megbeszéltük, hogy kirúgunk a hámból, és egy szép nyári reggelen elmegyünk a reggel hatos misére, majd megiszunk egy kávét, és együtt buszozunk be dolgozni. Így kell megszervezni a kicsapongásainkat...
Könyvajándékot vittem Játszótéri Szobatársnak. Gondosan ügyeltem, hogy a hátoldalán megfelelően kisatírozzam a feltüntetett árat, külön válogattam hozzá a legjobban fedő filceket. Játszótéri Szobatárs a borító láttán nagyon megörült az ajándéknak. Aztán ahogy elkezdte fellapozni, először a blokk hullott az ölébe, majd amikor nevetve átadta azzal, hogy ezt nem biztos, hogy neki szántam, a következő lapozásnál követte az utalási bizonylat is.
A boltban arckrémeket nézegettem, hasonlítgattam össze a kis tégelyeket, egyiket a másikkal, közben az otthonról hozott mintákat is kivettem a táskámból, hogy az összetételeket ellenőrizzem. A végén már azt sem tudtam, melyiket hoztam otthonról és melyik volt a bolti, a sajátomat raktam-e el vagy a polcon levőt. A kasszához menet erősen gondolkoztam, hogy szólok az eladónak, hogy nem szándékosan, de lehet, hogy lopok.
Egyik rokona az a típus, aki bemegy a kocsmába és tíz perc múlva pertut iszik az egész bagázzsal, miközben hahotázva beszélgetnek életük ilyen-olyan kalandjairól. Másik rokona visszahúzódóbb. Ennek leküzdése érdekében elvégezte a kulturális antropológia szakot, ahol megtanulta, hogy milyen embertípust hogyan kell megközelíteni, mi számít érdekes beszédtémának, milyen verbális és nonverbális kommunikációs jelekkel lehet könnyen kapcsolatot létesíteni. Tanulmányai elvégzése után ő is bement a kocsmába, leült egy ismeretlen ember mellé egy pohár sörrel, és már éppen próbálta a gyakorlatba ültetni komoly évek alatt megszerzett szaktudását, amikor az ismeretlen ember ránézett és elküldte őt a p*csába.
Vannak, akiket a határidők eleje motivál, és szeretnek minél hamarabb túl lenni a feladaton. Vannak, akik a határidők végén lendülnek munkába. Ugyancsak vannak, akik a közepén dolgoznak, és a vannak, akik a határidő egésze alatt arányos erőbefektetést tanúsítanak. És vannak olyanok is, akiket a határidők teljes mértékben hidegen hagynak.
Vonalasan Modernül Inspiráló Kolléganő tegnap este tíz körül a semmiből rám írt, hogy tudja, hogy last minute, de nem vagyok-e véletlenül home office-ban, mert akkor együtt reggelizhetnénk az Aranypintyben. Véletlenül pont home office-ban voltam. Fantasztikus tavaszi szellős és fényes, húsvéti időszakos reggel volt. Éppen olyan, amin Vonalasan Modernül Inspiráló Kolléganővel találkozni kell. És elindulni kétszer. Mert tűpontosan akkor, amikor először készültem elindulni, rám csörgött, hogy még ne induljak, mert feltett egy kávés arcpakolást és imádja, és csak húsz perccel később fog érkezni. Ő azt mondta, hogy ez a reggel pont olyan volt, mint én. Én pedig azt éreztem, hogy pont olyan, mint ő. Vannak lelkitársi barátságok. Ez is egy ilyen.
Bírónő mesél: - Egyik nap otthon ítéletet diktáltam, előttem az asztalon kiterítve az ügyiratok, épp azt mondtam diktafonba, hogy az apa egy baltával a kezében kergette az anyát körbe a konyhában, amikor megjelent a kislányom az ebédlő ajtajában és megkérdezte, hogy most mesét mondok-e, mert akkor hozza a babáját és leülnek hallgatni.
Áca: - Bárhova is költözöm, az 5-ös busz visz mindenhova. Kéthónapos Borókával is az 5-ös busz költöztetett minket, az új lakásba is az 5-ös busz vitt minket, oviba is, munkába is, az új és az új és az új munkahelyre is, Pasarétre is. Mint egy jó nagynéni vagy nagymama. Ilyen ez az 5-ös busz.
Boróka képenként leül a földre és közli, hogy haza akar menni. Áca próbálja tartani benne a lelket, óvatlan pillanatokban csokoládéval tömi és igyekszik játékos feladatokat kitalálni a képekhez, de mindhiába. Boróka már a márványpadlón fekszik alváshoz összegubózva. Végül a nagy tömegben odasodródunk az egyik legharmonikusabb műalkotás elé. Áca Borókához fordul és lelkesen megkérdezi, mi tetszik neki a legjobban a képen? Boróka összeszedi magát, hosszan, komolyan, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre végig mustrálja a festményt, majd műértői kategorikussággal nyilvánítja ki, hogy semmi.
Nyissuk meg a vágyainkat, adjunk szívből másoknak, hozzuk ki a legjobbat magunkból, legyünk egyre lelkesebbek és gyermekibb lelkületűek, hogy jövő karácsonyra még nagyobb pelyhekben hullhasson a hó!
Mert az ilyeneké a Mennyek országa!
Bernátnak és Kristófkának a fénykiállítást végigjárva elmeséltem Alice kalandjait Csodaországban és Tükörországban. Miután kb. másfél óra folyamatos mesélés után a végére értünk a kalandoknak, Kristófka megfogta a kezem, hogy meséljek tovább, mintha Alice egy valós személy lenne végeérhetetlen mesékkel, amik soha, de soha nem fejeződnek be. Mondtam neki, hogy Alice-nak csak ez a két története van megírva. Kristófka erre ugyanolyan természetesen, mint az előbb, felszólított, hogy akkor a harmadik történetet találjam ki én. Számára nem volt kérdés, hogy Alice-nak további kalandjai is vannak, és nem zavartatta magát attól a ténytől, hogy ezeket eddig még nem írták le. És nézett rám a kisgyermekek bizalmával és nyugalmával, hogy a felnőttek sosem hagyják abba a mesélést és ő sosem fog kilépni a mesék varázsatmoszférájából. Tulajdonképpen így fejezte ki, hogy nem szeretné, ha ennek az élménynek vége szakadna.
Alice Tükörország után tiszteletét fogja tenni Fényországban is.
Egy bundába öltözött, jó megjelenésű nő magassarkúban tolt egy fogyatékos kislányt babakocsin az aluljáróban. A kislány ugyanolyan szépen felöltöztetve, lábán topánka, hajában masni, fejét forgatva hangosan kacagott és tapsolt. Egy hajléktalan férfi a fal mellől nézte őket. Lassan felemelkedett a helyéről, kicsit tétovázott, aztán tiszteletteljesen odalépett a nőhöz és pénzt nyújtott át neki. Minden pénzt, amit aznap koldult.
Koldusnő térdepel a földön, haján kendő, messziről áhítatos Madonnának tetszik, két keze finoman összeillesztve a mellkasa előtt, feje lehajtva, félig átlép az időtlenségbe, ahogy az emberek forgatagában mozdulatlan sziluettje fel- és feldereng. Előtte a földön pohár az alamizsnának. A pohár előtt kb. 20 cm-re egy kétszázas csillog a járdán. Nem lép rá senki. Nem veszi észre senki. Nem szedi fel senki. A koldusnő sem.
Térdepel a koldusnő némán, lehajtott fejjel, mozdulatlanul az emberek forgatagában.
Sosem értettem a hálanaplókat, mígnem egyszerre csak berobbant a felismerés, hogy nekem is van hálanaplóm. Csak sosem így hívtam. Még csak kapcsolatot sem éreztem a kettő között. Az én szótáramban a hálanaplót írásnak és festésnek és tanításnak írják és ejtik. Én így értékelem az életet. Én így adok hálát az életért. Egyszerűen meg szeretnék őrizni és tovább szeretnék adni minden csodát, amit a világ az utamba gördít.
Most már sejteni kezdem, hogy a hálanaplók nagyon sokfélék és formájúak lehetnek. Még az is lehet, hogy néhányak hálanaplójának hangja és íze is van. És lehet, hogy mozog is.
A lélek akkor várakozik, amikor már minden van. Amikor már a jövő képe kristálytisztán kirajzolódott benne. Amikor már csak egyetlen vágya, hogy megpillanthassa rajta kívüli tükörképét.
A lélek csak olyanra tud várakozni, ami már van.
Ki irányít kit?
Én az égitesteket vagy az égitestek engem?
Kinél van az akarat, mely megteremti az együttállásokat?
A teremtés csodája, hogy mindenki behoz valamit a világba és a világ ezt az új impulzust magába olvasztja.
A teremtésben mindenki összefügg mindennel. És viszont.
A teremtésben mindenki hat mindenre. És viszont.
Még az is lehet, hogy miattam állnak úgy az égitestek (égitestjeim?), ahogy.
Nórika szerint ha csak a nyomtatóhoz megyünk, akkor félig megyünk ki a szobából. A múltkor azért csukta be utánam az ajtót, mert azt hitte, hogy teljesen kimentem.
Nórika végtelenül puha jelenség. A tüsszentéseit sosem hallani, csak látni a hangok nélkül kísért mozdulatot, amint kerekded kezeit a szája előtt finoman összeilleszti és vállai alig észrevehetően megemelkednek. Utána mintha mi sem történt volna, gyöngyözgető kacajjal fordul vissza az aktákhoz. Nórikáról minden lelágyulva gördül le. A hapcik is. A lelke olyan, mint egy fonalgombolyaggal játszó, pihepuha, doromboló perzsacica, aki ruganyos, valamennyi zajt elnyelő léptekkel oson át a szobában szanaszéjjel heverő aktakupacok között.
Zsófika sínek mellett lakik egy panelrengetegben. Vonatvezető haverjai mindig hangosan dudálnak neki, ha a mozdonnyal elhaladnak a háza melletti töltésen. Ez általában este 11h után szokott bekövetkezni. Zsófika örül, hogy a ház lakói nem tudják, hogy az a vonatfütty neki szól. Ilyenkor kifejezetten szereti a lakótelepi inkognitó védelmét.
(...)