Tűrhetetlen közel jön, ránk telepszik
a külvilág,
úgy hurcolom, mint fojtó, földrehúzó
ólomruhát,
úgy küzdök vele, úgy verem, cibálom,
mint egy polip
mesének hitt s íme lefejthetetlen
érc-karjait.
Régi rémálmok nem gyötörtek úgy meg,
ahogy ma már
a legjózanabb nappal gyötör, – óh nem,
nem a halál,
nem a túlvilág hozza ránk a végső
poklot, de a
magány hiánya s kint az örök ingás
kábulata.
Mert azt vesztettem, a csöndet, a belső
szabad időt,
azt, hogy órákat eltölthettem egy-egy
virág előtt.
Bűn volt a lélek ráérése? Az lett!
S mégis vigasz,
hogy a sok külső parancs csak a máé;
az örök: az!
Óh, áldott csönd, termékeny álmok, édes,
messzi magány,
térj meg hozzánk a megpróbáltatások
s rémek után,
s jöjjön a biztonság, jöjjön a győztes
remény veled,
hogy nem szenvedtünk hiába, sem én, sem
a többiek!
