tesz-vesz kórház

Nénike: - (lelkesen) A doktor úr az én lábműtétemet játszotta le felvételről a hallgatóknak. Én is beülhettem megnézni. A végén odajött hozzám, és azt mondta, hogy lassan olyan profivá válok a témában, hogy ezt a műtétet már magamnak is meg fogom tudni csinálni otthon.

tesz-vesz kórház

Műtős ruha, sapka, maszk, papucs. Angyal műtőslánykával járkálunk körbe a folyosón, be-bepislogva az üvegablakokon, melyik műtőben, milyen műtétre készítik elő a betegeket. A műtősnő elmondja, hogy a sterilizált helyektől milyen távolságra kell megállni, egyébként bárhonnan nézhetem, amit csinálnak. Achilles-ín összevarrás. Jófej doki felvágja a beteg vádliját, emelgetik, húzogatják az ínt, nyesegetnek. 

Kezdek egész büszke lenni magamra, milyen stramm lány vagyok, hogy ilyen jól bírom a látványt, amikor valami nehéz érzés telepszik rám. Émelyegni kezdek. Lehet, mert nem ittam, vagy mert éhes vagyok? Elkezd forogni a világ. Biztos a szag miatt van. Nem, nem bírom, mindjárt összeesem. Bocsánatot kérek, kimegyek. Elbotorkálok az öltözőig, ott lerogyok a padra. Mozdulatlanul várok pár percet, amíg kitisztul a fejem, és összekapom magam. Mi volt ez? Nem, nem a látvány. Nem is a szag. Valami más: a szembesülés. Igen. A szembesülés a testtel. A szembesülés a sebezhetőséggel. A szembesülés a saját magam fölötti hatalom hiányával. A szembesülés azzal, hogy mennyire idegen vagyok a saját magam számára. A kifordított emberképtől, a titkok e hirtelen zuhatagától kezdett forogni a világ. Azt hiszem, pár percre testidegenné vált a lelkem.

Felkelek. Kutyaharapást szőrivel, vissza a műtőbe. Próbálom lépésről lépésre kommentálni magamban a látottakat, hátha az apróra bontás segít. Igen. A folyamat részekre bontása határozottan sokat lendít a helyzeten. De nem, mégsem bírom. Mára elég volt ennyi. Ennek az elviseléséhez többet kell dolgozni az agy átállításán. Kimegyek a folyosóra, inkább az üvegen keresztül nézem a műtéteket, onnan jobb. Angyal műtőslányka fent ül a párkányon. Felcsüccsenek mellé én is, együtt bámulunk be a műtőbe. Jólesik a folyosó friss levegője, és az is jólesik, hogy Angyal műtőslányka beszél hozzám. Odajön még egy műtős srác. Az ő hangja is nagyon jól esik. Mögöttünk az ablak, alattunk a város, és az égből puha, simogató pelyhekben kezd hullani a hó.

várakozás

Vasárnap van, január elseje, és az újévi misére tartva várok a buszmegállóban kint, "falun". A házak még mélyen alszanak, közel s távol sehol egy lélek. Az utcákat köd lepi, tejüvegszerű, sűrű köd. A fák deres ágait és a fekete eget nézem. Hideg csípi az arcomat. Milyen rég volt telünk, olyan igazi! És ma, új év első napján milyen jó is, hogy ez megadatott! Egyszeriben hála tölti el a lelkem, és valami késztetésféle, hogy ezt a nagyon törékeny és nagyon mulandó telet, ami most és itt van bennem és körülöttem, megköszönjem. Szavak után kutatva, valahonnan, mélyről előugrik Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának az emléke. Talán pont ide illik. De hát ki tudja azt itt és most idézni? Az okostelefonom, kapok észbe! Húzom le a kesztyűmet, nyúlok bele rögtön a táskámba, hogy előkotorjam... de nem. Mégsem. Megállítom a mozdulatot. Kihúzom a kezem a táskából, és visszaveszem a kesztyűmet. 

Nem szabad. Nem szabad mindent, mindig azonnal megkapni. Előbb meg kell tanulni akarni, vágyni rá. Gondolni rá. Annyit gondolni rá, hogy helyet készítsünk neki magunkban. Aztán meg kell tanulni megtenni felé az első lépést. Aztán a másodikat és a harmadikat és így tovább. Annyi lépést, de pontosan annyit, hogy mire odaérünk, készek legyünk a befogadásra. Hagyni kell magunknak időt a formálódásra.

Néha sajnálom, hogy vannak okostelefonok és számítógépek. Mindent instant megkapunk, és közben nem járunk az úton. Mindig csak a célban vagyunk. Nincsenek kitérők, nincsenek eltévelyedések, és nincsenek meg az ezekkel együtt járó élmények sem. Elfelejtettünk gyönyörködni az útban. Elfelejtettünk alkalmazkodni és változni az úton. Elfelejtettünk várakozni.

a 2017-es évre

Menni kell.

pont ezen gondolkoztam...

„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek.” (Jeremiás 29:11)

"(...) Nyomorúságos dolog olyan szerepet játszani, amit nem rád szabtak. Mintha egy olyan cipőben járnál, ami nem a te méreted. Nos, miben vagy jó? Mit szeretsz legjobban csinálni? Milyen teljesítménytől érzed magad legjobban? Írj össze három pillanatot az életedből, amikor élesen átérezted ezt a beteljesedettség érzést. Mit árul el ez a céljaidról? (...) Mit tanultál meg kudarcaidból a célodat illetően? Vannak olyan területek, melyek nyilvánvalóan nem tartoznak elhívásodba? Ki az, akit csodálsz azért, ahogy felhasználja talentumait? Miben hasonlítasz arra az emberre? Mit tanulhatsz tőle? Hogyan írnád le erre az évre vonatkozó látásodat? Vagy milyennek látod az életedet mostantól számított öt év múlva? Tíz év múlva? Kik azok az emberek, akik tényleg értik, hogy ki vagy? Megkérdezted már tőlük, hogy szerintük mi lehet a rendeltetésed? Adtak valamilyen javaslatot arra nézve, hogyan kellene használnod talentumaidat? Ha megírhatnád saját gyászjelentésedet, mi állna benne? Mit szeretnél, mire emlékezzenek veled kapcsolatban az emberek? Most, az új év kezdetén kérd el Istentől az ő tervét!"

 Forrás: http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:cZic0EnvXOkJ:www.maiige.hu/&num=1&hl=hu&gl=hu&strip=1&vwsrc=0

2016 mérlege

"Lépj hátra. Hunyoríts rá. Találd meg a kivágást." Néha tudatosan hátra kell lépni. Az élettől. A tisztán látásért. A lényeglátásért. A súlypontok átrendezéséért. 2016 a (szó szerint) sötétben elindulások éve volt. Az utak mind este vezettek, a célállomásokon lámpa égett és emberek voltak. Hogy érkeztem, és kik voltak ott? Nem tudom, és mélyen úgy hiszem, hogy most nem ez a fontos. Csak az elindulás. És hogy vannak. És hogy megyek. És hogy megérkezem. Mert menni is kell, és megérkezni is kell. Sötétben is. Bukdácsolva is. Nem tudva, merre, hova, hogy van-e ott út egyáltalán? Menni kell.