családi komédia LXX. felvonás

Anya: - Túl nagy nálad a rend.

Az utca túlsó sarkán mintha P. tanár úr állna és az eget kémlelné. Igen. Ő az. Ugyanaz az arc, mint hét évvel ezelőtt, jóllehet, most kicsit mintha beesettebbnek és szürkébbnek tűnne. Deres haja, nagy keretű szemüvege és kék kockás flanelinge is ugyanaz, mint hét évvel ezelőtt volt. Hunyorgó, mélyen ülő szemeiben is ugyanaz a jóság ül még ma is, mint hét évvel ezelőtt. Ez utóbbit persze csak sejtem, mert tanár úr messzire van és egyébként is, ahogy már említettem, az eget kémleli. Egy mankóra támaszkodik. A mankó hét évvel ezelőtt még nem volt meg. Most szemét lassan leemeli az égről és féloldalasan a mankóra nehezedve, megindul a Deák tér irányába. Úgy egy méterre mellette ekkor egy másik, ugyanolyan mankó is útnak indul. A mankóba egy szürke, göndör hajú néni kapaszkodik. A néni karját P. tanár úr karjába fonja. És a négy láb két, türkizkék mankóval közre fogva halad előre az öregség bizonytalan, már valamilyen más ütemre mozduló lépteivel.

A napját sem tudom, mikor áztam így el utoljára. Bőrig. Pedig mindig van esernyő a táskámban. Csak ma nincsen. A falak tövében szaporázva eszembe jut Ungár tanár úr. Aki sosem vitt magával esernyőt. Egyébként az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem.

"Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is."

/Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai/