2019. március 3.
pilinszky jános: egy lírikus naplójából
Minden művészet egyetlen valódi újdonsága és
meglepetése, hogy tökéletesen evidens. Azzal az elemi és egyszeri
erővel, ahogyan valamikor a gyerekkor hajnalán láttuk először és
utoljára a világot. Ennek az „újdonságnak” azonban nincs, nem lehet
semmiféle receptje. Minden művésznek újra és újra rá kell találnia –
hibáznia – arra az egyetlen, megmagyarázhatatlan „mozdulatra”, amelytől
műve evidenssé válik a létezés elsődleges, elemi erejével.
Nem véletlen, hogy minden művész
fáradhatatlanul visszajár gyermekkorába, s kutatja álmait. Ez az a két
természetes „lelőhely”, ahol a világ még úgy-ahogy megőrizte
keletkezésének közvetlen melegét. Mivel minden igaz műnek megvan a maga
„közvetlenségi foka”, s ettől függ, s szinte egyedül ettől: újdonsága,
ereje, szépsége, érvényessége.
Kevés szánalmasabb és tanácstalanabb lény
van, mint a költő, ihletének apálya idején. Mintha a világból
visszahúzódna az éltető elem: események, dolgok és emberek egyként
értelmetlennek tűnnek a létezés visszamaradt gödrének fenekén. Nehéz
órák és nehéz napok ezek. S ki tudja, talán egy évig, talán egy
öröklétig tartanak? A jogos félelem azt mondja: igen, eltarthatnak egy
öröklétig is, mivel az öröklét „minőségi idő”, s egy pillanat elég neki
az üdvösségre – vagy a kárhozatra.
A reménység kemény iskolája az ilyen idő.
Innét, hogy halászokon és parasztokon kívül talán senki se tudja jobban,
mint a költő, mit is jelent a várakozás s a tettre szomjas figyelem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)