Hétezer forint visszajárót számolt le. Persze, ha gondolom, adományozhatok is belőle, hogy akik rászorulnak, kedvezményesebben tudják igénybe venni a szolgáltatást. Nem gondoltam. Még a szabadkozás gondolata sem fordult meg a fejemben, csak egy biztos érzés élt bennem azzal kapcsolatban, hogy ennek a pénznek nem itt van a helye. És szemrebbenés nélkül tettem el a teljes visszajárót.
Másnap teljesen máshol adománygyűjtő láda járt körbe. Amikor elért hozzám, egyetlen határozott mozdulattal nyújtottam át a mellettem levőnek anélkül, hogy egy forintot is tettem volna bele. Nem vagyok szívtelen. Egyszerűen csak nem mozdult meg erre a szívem.
Az előadást követően leálltunk beszélgetni Lelkeslánnyal, akivel utoljára a nyáron találkoztunk teljes véletlenségből ülve le egymás mellé, hogy - utólag mi és a körülöttünk ülők is így láttuk - egy ebédszünet leforgása alatt kitakarítsak belőle minden kétséget és kifogást a németországi költözésével kapcsolatban olyan hatékonysággal, amivel csak a Szentlélek képes intézni a dolgokat. Ahogy a Szentlélek intézte azt is, hogy mi ott és akkor teljesen véletlenül egymás mellé üljünk le és az a téma jöjjön föl és az a beszélgetés folyhasson le közöttünk.
A mostani találkozás alkalmával lelkesen rákérdeztem, hogy áll a Németország-projekt? Ő legnagyobb megdöbbenésemre lehorgasztott fejjel panaszolta el, hogy minden csodásan, a megbeszéltek szerint indult, viszont most sajnos az anyagiak miatt úgy néz ki, hogy mégsem fog összejönni. A fogadó szervezetnek pénzügyi gondjai támadtak, és nem fogja tudni biztosítani a kiköltözését... Értetlenül álltam a megtántorodása előtt. Biztos voltam abban, hogy Isten terve, hogy ő kiköltözzön oda, egyszerűen nem értettem, hogyan torpanhat meg ilyen anyagi természetű dolgokon, amik egyik napról a másikra változhatnak! És a kiköltözésig még hónapok vannak hátra! Majd jött egy gondolat a szívembe: tized! Mondd neki a tizedet!
Gondolkodás nélkül a tudtára adtam, hogy ha úgy látja, hogy anyagi gondok jelentkeznek, akkor kezdjen el hitbeli lépésként tizedeket adományozgatni! Minden hónapban a jövedelme egytizedét. Kezdje el az adáson keresztül nyitogatni a lelkét a csodák befogadására! Szépen elkezdi, és mire eljön a kiköltözés ideje, minden el fog rendeződni, mert tanúbizonyságát adta annak, hogy rá meri bízni magát Isten gondoskodására. Erre a gondolatra az arca egyszeriben ragyogni kezdett, hogy már megint nem hiszi el, hogy amikor mi ketten beszélgetünk mindig kapja a megerősítéseket, mert képzeljem, ő is pont erre gondolt mostanában, hogy elmulasztgatta adni a tizedeket! Most az adománygyűjtésnél viszont megszólalt benne valami, és kivette a táskájából a borítékba készített rezsiköltséget, amit a bérbeadónak kellett volna kifizetnie, és belerakott a perselybe egy nagyobb tételt belőle, és még most is remeg a gyomra, mert nem tudja, hogyan fog a bérbeadó elé állni, mert már hónap vége van, és nincsen annyi tartaléka, amiből kipótolja az adománygyűjtő ládába dobott pénzt.
Mikor ezt kimondta, mintha villám futott volna keresztül rajtam, olyan világos kezdett lenni belül. Tudtam, hogy meg kell kérdezzem, hogy mennyi hiányzik a rezsiköltségből, és már a kérdés feltétele előtt tudtam, hogy mit fog válaszolni rá:
- Hétezer forint - mondta.
Egyenesen a táskám felé nyúltam, még fél másodperc alatt elhessegetnem egy világi gondolatot (őrültség, amit csinálok), ami próbált közé és Isten gondoskodása közé állni, aztán megtaláltam a pénztárcámat, és szilárd határozottsággal adtam a tudtára, hogy fillérre pontosan hétezer forint van nálam, és hogy ez azért van ott, mert Isten küldi neki. Majd átadtam neki a tárcám teljes tartalmát.
Újra lesokkolódott. Először szabadkozott, hogy ez túl sok és nem fogadhatja el. Viszont én tántoríthatatlan maradtam a tekintetben, hogy ezt nem én adom neki, hanem Isten, és hogy most engem használ, hogy közvetítője legyek annak, hogy sosem kér áldozatot anélkül, hogy már jó előre ne gondoskodna minden szükség betöltéséről. Ő sosem minket kockáztat, csak a hitünket próbálja, hogy elég erős-e megtartani az áldásait. Majd elmeséltem neki a hétezer forint történetét az elejétől eddig a pillanatig. Erre már nem tudott ő sem mit mondani, és hálás magabiztossággal, fülig érő szájjal hajtogatta bele az átnyújtott bankjegyeket a tárcájába.
Akárcsak a nyári ebéd után, most is mindketten ujjongó lélekkel utaztunk hazafelé, ragyogva az isteni szeretet megtapasztalásától és attól a hálától, hogy ez rajtunk, a kettőnk együttműködésén keresztül tudott ilyen csodásan megnyilvánulni a világban!
