Az előttem levő sorban állva énekelt, amikor egyszer csak az égre emelte a kezét és letérdelt a földre, majd lehajtotta a fejét és így maradt az éneklés végéig. Általában ezek a megmozdulások taszítanak, hozzám túl teátrálisak és mesterkéltek, nem tudok velük azonosulni. De ez most valami más volt. Ahogy néztem őt, egyszerre minden porcikámban érezni kezdtem azt, ami vele abban a térdre roskadásban történt. Éreztem, hogy körötte megváltozik a levegő vibrálása, és rajta rétegek hasadnak fel, amiknek a hajszálrepedéseiből kiárad a fény. Megadta magát. Nem volt benne ellenállás, csak alázat. Alázat, ami engedte, hogy formálják. És formálták is. Tudom, mert rajta keresztül én is éreztem, és folytak a könnyeim.
A szünetben odamentem hozzá, és töviről hegyire elmondtam neki, amit tapasztaltam. Ő tágra nyílt szemmel rám nézett, és csodálkozva mondta, hogy szóról szóra ezeket élte meg, és mennyire örül, hogy van valaki, akitől szavakban is visszahallja, és kérte, hogy csak mondjam és mondjam, mert annyira jó hallani!
Néha felszabadító, ha van tanúja az életünk belső történéseinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése