Pénteki diplomaosztó. Ha nehezen is, de mindenki belefért a ruhájába, apukámat sikerült lebeszélnem a zsiráfos nyakkendőről, jómagam pedig kivételesen nem késtem el. Volt kesztyűm, nem cseréltem össze senkivel a diplomámat, eskütételkor a saját nevemet mondtam, nem vágódtam el a magassarkúban és nem hagytam ki senkit a kézfogásnál. És mi kell még egy esemény magasztosságához? Könnyek. Ugyan nem én sírtam el őket, és még csak nem is anyukám, hanem az unokatestvére, és ő sem az én avatásomon hatódott meg, hanem a hirtelen rátörő ifjúkori emlékektől, azért stílusos volt.
A ceremónia végén megkérdeztem családom jelenlevő tagjait, milyen volt kívülről végignézni az eseményt? Anyukám mondta, hogy ő semmit nem látott belőle, mert fényképezett, egy másik rokonunk pedig megjegyezte, hogy az asztal jobb szélén ülő tanár kifejezetten jóképű volt.
Szerettem volna, ha Földivel kell kezet fogni, be is jelentettem neki jó előre, mikor avatnak, de sajnos az utóvizsgáztatások miatt nem tudott jelen lenni. Anyukám ettől függetlenül az egyik gyanútlan karvezetőt Földinek vélte, akiről ennél fogva viszonylag sok kép készült. Az avatás után azért még belebotlottam Erdeibe, aki gratulált a diplomámhoz, majd végül Földibe is, aki meg a szüleimnek gratulált hozzám... Ha ez utóbbinak nem is volt alapja, arra jó volt, hogy Földit az egész család a szívébe zárja.
Eljöttek a rokonaink Szegedről, munkából, és apukám fiatalkori jóbarátja egy nappal a kanadai repülőútja után rohant fel Pestre, hogy részese lehessen az eseménynek.
Szép volt. De a legszebb azért mégis anyukám volt.
