Elképzeltelek, tehát vagy.
Ha az életed egy ideig valakiről szól, az egész lelked szépen, fokozatosan felveszi az ő formáját, tekintetét, illatát, hangját, arcának vonásait, mozgását, színeit, vízióit, gondolatait. És az egész világod átszabódik "ő" formájúra. Mindenhez őt kapcsolod. Ő mit látna, tetszene-e neki, merre menne, mit venne észre, hogy viselkednél mellette. Amilyen formájú a lelked, olyan formájú a világod. Nincs kivétel. Amilyen a lelked, azt hallja a füled, látja a szemed, érzi a bőröd, szagolja az orrod, ízleli a szád és adod magadból, a testedből, a lelkedből. Identitásoddá válik.
Aztán egyszer csak ő már nincsen. De a lelked még mindig "ő" formájú. Így a világ is körülötted "ő" formájú maradt.
Akkor tudod meg a lelked fellélegzését, amikor már elkezdesz újra önálló körvonalakat látni, amiknek már nem (csak) "ő" formájuk van. Amikor elkezd átszíneződni minden körülötted, amikor a rá emlékeztető zenéknek már nem visznek olyan mélyre az emlékekbe, amikor már nem kapcsolod őt minden pixel és molekula mellé. Amikor szép lassan elkezd kilépni minden mellől. A helye még ott van talán, de ő már egyre halványabban vagy egyáltalán nem.
Mivel mindent teljesen máshogy láttunk, ezért egy idő után mindenről két fényképet készítettem: egyiket az ő nézőpontjából, másikat az enyémből. A képek között vékony sávú átfedés volt. Ahogy közöttünk is. A látottakat a táj tartotta össze. Minket nem: más volt a belső tájunk. Most Ő is a saját tájának az útjait járja, és én is a sajátjaimét. Lelkeink idegen földtől porosak.