nagycsütörtök

A nagycsütörtöki mise közepe táján esett be a templomba. A kapuhoz közel, az előcsarnokban állt meg. Biciklivel tekert odáig, feltehetőleg munkából sietett. A biciklilámpa, ami a hátizsákjára volt rögzítve, a nagy sietségben égve felejtődött, és ütemesen töltötte meg fénnyel a nő háta mögötti félhomályt. Ő, mivel nem vette le a táskát a hátáról, mindebből mit sem érzékelt, sietségtől kipirultan, még szabálytalan lélegzetvételek közepette igyekezett gyanútlan áhítattal ráhangolódni a szentmisére. A mögötte állók rezzenéstelen arccal előre bámulva villództak némán a piros biciklilámpa fényében. Oldalvást állva figyeltem a jelenetet. Úgy öt perc után nem bírtam tovább, és fülig vigyorral odalépve a nőhöz, szóltam neki, hogy lehet, le kellene kapcsolni a lámpát, nehogy a mise végére még lemerüljön az elem. Egy pillanatra rám bámult. A bámulást látványos felismerés követte, zavart sietséggel kapta le a válláról a hátizsákot és csapta le az égőt. Majd lassan felemelkedve körbenézett, és a szituáció komikumára ébredve egyszeriben maga is nevetésben tört ki. Az elkövetkező pár percben még időről időre tartóztathatatlanul fel-felnevettünk. A nagycsütörtökre hangolódás pompásan zajlott.

Kérdésére elmondtam, hogy vagy két hete napi négy órákat alszom, mert szellemileg nem vagyok foglalkoztatva, és szegény, összetöpörödött agyam így végez kényszercselekvéseket, nem hagyva engem pihenni, de ha ki lehetne venni estére, mint egy protézist, az sokat segítene a helyzeten.

- Na jó, ez azért picit aggasztó. Mikor lenne jó neked egy kettes tali?

tesz-vesz kórház

Kifliből és sajtból katonákat készítettem az amputált karú bácsinak vacsorára. Hálapénzt akart adni a lelkem.... 

a költészet világnapja 2016

Utolsó pillanatban ocsúdva már hiába kezdtem a telefonom lázas pötyögtetésébe, senki nem tudta szabaddá tenni magát egy négyórai, verssel fizetős kávéra. Mit volt mit tenni, egyedül kellett eleget tennem múlt évi fogadalmamnak (t.i.: hogy minden évben részt veszek az eseményen). A kávéházban, ahova megérkeztem, a verselős részlegen minden asztal foglalt volt. Kifordultam, kérdeztem a pincért, hogy leülhetek-e máshova (a kávézó kongott az ürességtől), mire ő udvariasan adta tudtomra, hogy nem, várjak, amíg egy asztal felszabadul odabent. Lévén, hogy mára további két programot is listára vettem, nem volt vesztegetni való időm, ezért fogtam magam, visszamentem, és megkérdeztem egy egyedül ülő srácot, hogy becsatlakozhatom-e hozzá. Biztosítottam, hogy nem kell megijednie, iszom egy csészével, és már ott sem vagyok. Bemutatkoztunk, ő elmesélte, milyen csalódott, mivel azt hitte, ki kell állni verset mondani, és rengeteget készült otthon, hogy előadhassa kedvenc költeményét. Felvetettem, hogy ha szeretné, én szívesen meghallgatom. Az arca egyszeriben felderült, lelkesen újságolta, hogy angolul fogja elszavalni nekem William Ernest Henley Invictus című művét:

Out of the night that covers me,

      Black as the pit from pole to pole,

I thank whatever gods may be

      For my unconquerable soul.

In the fell clutch of circumstance

      I have not winced nor cried aloud.

Under the bludgeonings of chance

      My head is bloody, but unbowed.

Beyond this place of wrath and tears

      Looms but the Horror of the shade,

And yet the menace of the years

      Finds and shall find me unafraid.

It matters not how strait the gate,

      How charged with punishments the scroll,

I am the master of my fate,

      I am the captain of my soul. 

Este hattól Kassák-előadás, héttől Pilinszky-. Már zajlott a felkonferálás, mikor a sötétben egy akkor beeső lány tudakolta felém fordulva, hogy a mellettem levő hely foglalt-e? Találkozott a tekintetünk:
- Orsi?!
- Reni?!
Kiderült, hogy ma már ő is ivott verses kávét. De miért is ne innánk meg még egyet? Hogy ne tűnjön pofátlanságnak, egy másik kávéházba mentünk, ahol a másik nevemen regisztráltam, leróttuk a tiszteletsorokat, és két koffeinmentes mellett hosszan, nagyon hosszan beszélgettünk.



Az ilyen napokért érdemes. Élni.