A nagycsütörtöki mise közepe táján esett be a templomba. A kapuhoz közel, az előcsarnokban állt meg. Biciklivel tekert odáig, feltehetőleg munkából sietett. A biciklilámpa, ami a hátizsákjára volt rögzítve, a nagy sietségben égve felejtődött, és ütemesen töltötte meg fénnyel a nő háta mögötti félhomályt. Ő, mivel nem vette le a táskát a hátáról, mindebből mit sem érzékelt, sietségtől kipirultan, még szabálytalan lélegzetvételek közepette igyekezett gyanútlan áhítattal ráhangolódni a szentmisére. A mögötte állók rezzenéstelen arccal előre bámulva villództak némán a piros biciklilámpa fényében. Oldalvást állva figyeltem a jelenetet. Úgy öt perc után nem bírtam tovább, és fülig vigyorral odalépve a nőhöz, szóltam neki, hogy lehet, le kellene kapcsolni a lámpát, nehogy a mise végére még lemerüljön az elem. Egy pillanatra rám bámult. A bámulást látványos felismerés követte, zavart sietséggel kapta le a válláról a hátizsákot és csapta le az égőt. Majd lassan felemelkedve körbenézett, és a szituáció komikumára ébredve egyszeriben maga is nevetésben tört ki. Az elkövetkező pár percben még időről időre tartóztathatatlanul fel-felnevettünk. A nagycsütörtökre hangolódás pompásan zajlott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése