Előzmények: http://percnyieg.blogspot.hu/search?q=telki
Ez alkalommal sikerült jó helyen leszállni a távolsági buszról. Bekapcsolom a navigátort a telefonomon, innen már nem tévedhetek el. Megyek jobbra, balra, lefelé, fölfelé, a telefonom jelzi, hogy megérkeztem. Körbenézek. Nem tudom, pontosan hol vagyok, de annyi biztos, hogy nem itt kellene lennem. Állok a néptelen utcán a mínusz húszban, a kezem lefagyott, nem bírok tárcsázni, mellettem a száraz fűben valami állat mozog. Nagy nehezen felmelegítem az ujjaimat annyira, hogy felhívjam a barátnőméket. Ő a vonal másik végéről mondja, hogy már egész közel vagyok, de hogyan is magyarázza el, merre kell mennem... várjak csak... épp elment előttük egy szürke kocsi, látom-e? Igen, előttem is pont akkor haladt el. Na, abban az irányban, ahonnan az jött, az üres telek utáni zsákutca. Megyek abba az irányba, több üres telek is van, de zsákutca egy sem. Nagyon hosszan megyek, végül a város határában találok egy zsákutcát. Tuti nem az az. Utcatábla sehol. Állok a város szélén szétfagyva, tanácstalanul. Egy autó akkor parkol be egy társasház elé. Odaszaladok a sofőrhöz, megkérdezem, nem tudja-e, hol van ez és ez az utca, mert én nem találom, és szét vagyok fagyva és már telefonálni sem tudok. Szuper rendes, készségesen mutatja, merre kell mennem. Kétkedve nézek rá, hiszen abból az irányból jöttem, ott tuti nincs, a szürke kocsi, amit a barátnőm látott, a másik irányból jött, de arra sincs. Mondja, hogy ha várok egy percet, beadja az ételt az anyukájának, és elvisz oda kocsival. Ott, Telki határában, korgó gyomorral, szétfagyott kezekkel, a mínusz húszban volt az a pszichológiai pont, amikor azt mondtam, hogy rendben. Úgyhogy szépen beültem egy ismeretlen mellé a kocsiba, és ő elvitt a keresett címre.
Ott megbeszéltük, hogy a szürke kocsi, amit egyikünk-másikunk látott, nem ugyanaz volt.
