"...fájhat, de égni kell!"

fodor ákos: a szabadság (haiku-rondó)

Minden hang, szín, szó,
falat, korty, csók közelebb
visz a halálhoz.

Minden harag, dac,
kétség, kín, könny közelebb
visz a halálhoz.

V á l a s z t h a t u n k , hogy
milyen út végén jussunk
el a halálhoz.

A felújítás kezdete óta talán először haladok át száraz lábbal a Széll Kálmán téren. Fül- és szemtanúja vagyok, hogy két bariton teli tüdőből népdalokat zeng a vaskerítés előtt a lenyugvó nap fényében. Az öltöző koedukált. A házból kifelé menet egy egér cincog át előttem. A Széll Kálmánra visszaérve minden változatlan formában fogad: a két bariton teli tüdőből, ugyanolyan rendíthetetlenül énekel, ahogy két órával korábban ott hagytam őket. A metróba menet összefutok M.-mel és az anyukájával. Az anyukája általános iskolában látott utoljára. Először nem ismer meg, aztán kitörő lelkesedéssel adja tudtomra, hogy mennyire megváltoztam: régen nem néztem ki jól, most jól nézek ki!

hogy is mondják: engem nehéz megjegyezni, de lehetetlen elfelejteni...

D: - Szerintem együtt utaztunk a metrón. Mutasd, kérlek, az órádat! (...) Igen, te voltál az!

Erről eszembe jut, hogy egyik osztálytársam egyszer azért nem ismert fel, mert új cipő volt rajtam.