Le kell tisztítani magunkat, hogy kiragyoghasson belőlünk az Isten.
Az tud örök fiatal maradni, aki nem hagyja, hogy a lelkére telepedjen az idő (emlékek a múltról, félelmek a lehetséges jövőről). Az idő tér. A tér fizikai valóság. A fizikai valóság anyag. Meg kell tanulni az anyag fölött tartani a lelket. Vagy ha már az anyag alá került, lepattintani róla azt, hogy léle(k)zethez jusson. Vagy ha kapaszkodik valamibe, elengedni azt azáltal, hogy újra magamon kívülállóként érzékelem (mert minden ragaszkodás, kapaszkodás lényege, hogy a részemnek érzem azt, mibe kapaszkodom). Annál kevesebb a lelkemen az anyag, minél szebbnek, egyedibbnek és élesebbnek látom a világot.
A fenyves léptet elnyelő avarpuhasága hatalmas, kemény, meztelen sziklákra vált. A távolban néhány túrázó, hangjukat elsodorja a messzeség. A partra kiérve a szikrázó napsütésben csak a kristálytiszta víz csobogása és a szél suttogása hallatszik. Lefekszünk az embernagyságú, nap melengette kőtömbökre és szemet behunyva hallgatjuk a csendet. Bőrünk érzi a napfényt. Köröttünk az erdő, a tó hullámai időről időre megtörnek a parton, olykor néhány sirály sikolt bele a levegőbe. Olyan tiszta a víz, mint az őt körül ölelő természet lelke. Érezzük, ha még tovább maradunk ott fekve, mozdulatlanul, menthetetlenül eggyé válik a testünk a kőtest melegével, a víz hullámzó frekvenciáival, átlátszó anyagával. Kölcsönhatások. A víz tisztasága hat a part tisztaságára. Minden tisztaság hat a "partja" tisztaságára. A természet csöndes, mindennapi, szertartás nélküli keresztelői ezek. Hogy egy-egy ilyen találkozás után megtisztult lélekkel folytathassuk utunkat.
“Beauty is the moment of transition, as if the form were just ready to flow into other forms.”
- Ralph Waldo Emerson