Vonalasan szabálykövető szobatárs második napomon megjegyezte, hogy clear desk policy van, ami azt jelenti, hogy minden nap végén el kell pakolnom az asztalomról mindent a szekrényembe. Ő tíz éve itt dolgozik, így van ez, amióta világ a világ. Ránéztem a másfél literes kulacsomra, méretes madaras bögrémre, a három doboz teára, a Korpovit kekszre és a jegyzetfüzetemre, majd közöltem, hogy mivel úgyis kb. mindennap ezen a helyen ülök, én csak a laptopomat fogom elzárni, a többi marad.
Három héttel később....
Vonalasan szabálykövető szobatárs délután hazamegy. Már két napja megfigyeltem, hogy az asztalán maradt a teája, citromleve, két doboz kávéja és egy doboz keksze. Csak a laptopot zárja el a szekrényébe.
Vonalasan szabálykövető szobatárs vezetésével lementünk az egy szinttel lejjebb található hűtőhöz, hogy vegyünk a közös tejből. Mivel én újonc vagyok ezen a helyen, nagyon nagy segítség volt, hogy megmutatta, melyik hűtőben szokták azokat tárolni. Több doboz is volt egymás mellett, ezért én megfogtam egyet, és felvittem a mi szintünkre. Vonalasan szabálykövető szobatárs a lépcsőn felfelé tartva folyamatosan pánikolt, hogy ezt nem tehetem meg, mert így elveszem a lentiek tejét, és hogy azt majd vissza kell vinnem, ő már tíz éve itt dolgozik, és amióta világ a világ, az összes tej abban a hűtőben van, és mindenki odamegy értük. Én felé fordultam, és négy napja ott dolgozós szilárd meggyőződéssel elmondtam, hogy megtehetem, mert az a tej mindenkié, és nem az a probléma, hogy én felhozom lentről és nem jut nekik, hanem, hogy az összes náluk van és egy emeletet kell mennem ahhoz, hogy két kortyot öntsek a bögrémbe. Majd betettem a tejet a mi szintünkön levő közös hűtőbe és leszögeztem, hogy ez így igazságos.
Három héttel később....
Reggel, amikor megérkeztem, látom, hogy Vonalasan szabálykövető szobatárs asztalán egy teljes doboz van a közös tejből. Ráérősen kávézgat, nem mutatja semmi jelét annak, hogy azt vissza vinné akár csak a mi hűtőnkbe is, nem hogy a másik szinten levőbe. Enyhén csípős megjegyzésemre, melyben megállapítom, hogy én csak a közös hűtőig vittem a tejet, de ő már az egészet ki is sajátítja, nem töri magát, hogy szabadkozzon, egyszerűen csak valami olyasmit mond, hogy már amúgy sincsen sok benne, el fog fogyni...
Tündérbarátnőm és finn férje írták alá azt a meghatalmazást, amivel anyukámnak ma menni kellett a hivatalba. Az ügyintéző először nem akarta elfogadni Jukka aláírását, de aztán megnézte a lakcím-nyilvántartóban, és mivel látta, hogy a feltüntetett címre van bejelentkezve, ezért végül kiadta a kért iratokat. Ha Anyukám egy nappal később ment volna, Jukka már nem lett volna benn a lakcím-nyilvántartásban, mivel holnaptól Svédországba költöznek. Tökéletes időzítés.
Ma összefutottam a metróban egy két évvel ezelőtti tanítványommal. Szóba elegyedtünk, elmesélte, mik történtek vele azóta, hogy utoljára találkoztunk. Beszélgetés közben egyszerre babrálni kezdte a mobiltelefonja tokját. Félig kifeszítette, és elkezdett kutatni az oda rejtett papírok között. Gondoltam, hogy a bérletét igazítja meg, bár nemigen tudtam mire vélni a ténykedését. Egyszer csak előhúzott az ott rejtett papírok közül egy cédulát és mosolyogva nyújtotta felém. Egy matrica volt, rajta pozitív megerősítéses felirattal. Azonnal felismertem és ugrottam egyet örömömben: utolsó szemináriumi órára bevittem ajándékba a csoportnak egy pakli pozitív üzenetes matricát, melyből a diákok találomra húzhattak maguknak. Ő megtartotta a saját kis üzenetét, azóta őrizte és mindennap magánál hordta.
Beállok a kasszánál a sorba, elkezdem az árukat felpakolni a futószalagra. Mögöttem egy idősebb külföldi pár németül beszélget, a kasszánál egy tagbaszakadt, ősz hajú eladó hölgy húzza le unott ábrázattal az árukat. Az aktuálisan soron következő vásárló mentegetőzni kezd, hogy mégsem kell neki az egyik cukorka, mire az eladó megfogja a cukorkás zacskót és rezzenéstelen arccal áthajítja egy polcra, ahol már hasonló, "utolsó pillanatban meggondolt" áruk sorakoznak. A cukorka egyenesen a polc közepén landol. Nem figyelek a mögöttem levő német pár beszélgetésére, de egyértelműen megüti a fülemet, ahogy a férfi Michael Jordan nevét említi. Elmosolyodva hátranézek, tekinteteink cinkosan találkoznak, mindhárman nevetni kezdünk. Fizetéskor megdicsérem a nő bámulatos dobó érzékét, és a külföldi párra sandítva tudatom vele, hogy őket is elkápráztatta, akik bólogatva helyeselnek. A nő arca teljesen felragyog, hát köszöni, hát igen, mondja szerényen, vannak helyzetek, amiket meg kell oldani, ésatöbbi, ésatöbbi. Teljesen "fel van dobódva". Majd átadom a stafétabotot a külföldi párnak, akik hasonlóan jó hangulatban folytatják vele a diskurálást már nem is figyelek rá, hogy milyen nyelven.
Minél mélyebben tudunk megélni valamit, annál közelebb kerülünk az időtlenség állapotához. Legbensőbb részünk elér oda, ahol teljesen kilépünk az időből. Az ég és a föld a szív mélységében találkozik egymással. A szív óraketyegései mérik az életidőt. És a szív mélye rejti az időtlenséget. Kívülről óra. Belülről az örökkévalóság.
Borika az asztalnál ülve hangosan elgondolkozott azon, hogy milyen furcsa is az, hogy a macskák nem tudják, hogy léteznek.
Ahogy a sorban álló, fiatal lány a polcokon felfelé futtatta a tekintetét, hirtelen belenézett a plafonon világító lámpa fényébe. Önkéntelen mozdulattal szemére csúsztatta a napszemüvegét. Majd amikor a reflexszerű mozdulatsort követően tudatosította magában, hogy nem a tengerparton, hanem egy boltban van, a következő másodpercben visszatolta a napszemüveget a hajára.
Ma megismerkedtem Byronnal, Tündérbarátnőm húgának az agarával. Byron nagyon szelíd, szeretetteli és szerény jószág, aki levegőn, vízen, ételen és simogatáson kívül nem igényel semmit az élettől. Ezeket viszont fokozottan. Miközben mi, emberek, beszélgettünk az udvaron, ő nekidőlt a lábamnak, és ahogy pár másodpercen belül nem tapasztalt simogatást, fejével finom, de határozott jelzés értékű mozdulattal bökte meg a kezemet, hogy ha már van, akkor hasznosítsam, mert az élet túl rövid az ilyen üres járatokhoz, amikor egy kéz csak lóg a test mellett anélkül, hogy szeretetet fejezne ki.
A busz egy teljesen néptelen, fás terület mellett haladt el, melyen egy lekerített játszótér állt. A játszótér közepén egy kigyúrt férfi ült egymagában, háttal a forgalomnak. Ahogy a busz haladt, a férfi takarásából két kicsi gyermekkar is kivehetővé vált, melyek átölelték a nagy darab, izmos férfit. Így ültek apa és gyermeke mozdulatlanul és szótlanul a semmi közepén egy játszótéren valahol Újpalota és Zugló határában.
.jpg)
/Illusztráció: Snezhana Soosh/
Ez a nyár úgy alakult, hogy Boróka három nyári táborban vett részt sorozatban egymás után. Mióta hazajött, bent ül a házban, ki sem lehet robbantani onnan. Az előre lebeszélt horvát utunkat nagy bocsánatkérések és szabadkozások közepette lemondtuk, vázolva a másik családnak is a kialakult helyzetet, kérve megértésüket. Hála Istennek, nagyon együttérzők voltak.
Csinos nő telefonált a megállóban, közben kutyája pórázon figyelte a járókelőket. Egy tinilány egyensúlyozott a várakozók mellett a járda szegélyén, azonban a kutya elé érve kibillent a középpontjából és váratlanul lecsúszott az útra. A kutya erre látványosan megijedt és ugrott egyet. A lány visszanyerve egyensúlyát bocsánatot kért a kutyától, majd folytatta tovább az útját a járda szegélyén.
A vonaton egy zenész telepedett le az ajtó melletti hármas ülésre. Szemem sarkából láttam, hogy kibújt a cipőjéből, kényelmesen elhelyezkedett a lehajtott székeken, majd kicsomagolta a trombitáját. Zakatolt a kocsi, egyre másra hagytuk magunk mögött a Balaton-parti nádasokat. Egyszerre csak a szerelvény kattogó, nyikorgó zajával összemosódva alig hallható, szelíd dallam neszei ütötték meg a fülemet. Oldalra sandítottam, és láttam, hogy az ősz hajú zenész szájához emelte a trombitát, és ujjaival lágyan valami alig tapintható dallamot játszott a hangszeren. Nem volt hangos. Nem volt figyelemfelhívó. Észrevehető is alig volt. Mégis, a kocsi atmoszférája megváltozott ebben az éppen csak fülhegyezve kivehető új harmóniában. Sosem gondoltam, hogy a trombita tapintatos hangszer is tud lenni. A szó valamennyi értelmében.
Idősebb hölgy áll a sorban. Ruháját a jelek szerint igyekezett harmonikusan összeválogatni: elegáns, zöld színű felső, zöld színű nadrág, virágos táska. Föld színű szandáljából zöld, marihuánás zokniba bújtatott lába kandikál ki. Tudni nem tudom, de teljes bizonyossággal érzem, hogy a zokni megvétele során a hölgy nem kapott teljes körű tájékoztatást a növény faji besorolása tekintetében.
Egy hét leforgása alatt három városban kortyolgattam a kedvenc teámat: Budapesten, a Balatonnál és Torreviejaban. Ugyanaz a tea mindhárom helyen merőben különböző ízélményt nyújtott. Az első felismerésem az volt, hogy a tea ízét és karakterét kb. 90%-ban a csapvíz íze és karaktere adja meg, nem a teáé. Ezt pedig rögtön követte az a második felismerés, hogy a kedvenc teám csak Budapesten a kedvenc teám, a másik két városban nem.
A nagymama lehozta fürödni ötéves forma leányunokáját a tengerpartra. Az asszony már idősebb, de hullámos, felfogott tincsei, lágy arcvonásai, strandruhája és strandtáskája, valamint azok a kifinomult mozdulatok, amikkel lepakolt és megigazította unokája hosszú haját, lágy nőiségről árulkodtak át-átengedve magukon fiatal-kacér ragyogását. Bement a tengerbe. Az unoka jelezte felé, hogy hamarosan követni fogja. Ahogy a nagymama távozott, a kislány előkotort a táskájából egy púderes dobozkát. Felnyitotta, megnézte magát a tükörben, majd a pamacsot kezébe véve, természetes és gyakorlott mozdulatokkal kezdte púderezni orcácskáit, majd az egész arcát. Amikor úgy érezte, hogy elkészült, még egy pillantást vetett magára a kis kerek tükörben, becsukta a púderes dobozt, és követte nagymamáját a tengerbe.
Próbálom útvonaltervezővel megszervezni az utamat Torrevieja városközpont felé. A google szerint a busz közel három óra múlva érkezik a megállóba. Mikor már-már úgy döntök, hogy gyalog csak 1 óra 15 perc és ezt az időt inkább lesétálom a tengerparton, látom, hogy a megállóban vagy tízen várakoznak. Csodát remélve odamegyek hozzájuk, hátha a helyiek valami titkos információval bírnak. Megkérdezem, hogy milyen kilátások vannak a buszjárat érkezésére. Nem tudják - mondták -, de hát Spanyolországban vagyunk: ha állunk egy megállóban előbb-utóbb valami jönni fog.
Sokszor felmerül a kérdés, hogy mérhetetlen tudású oktatók miért nem népszerűek a hallgatók körében, míg szakmailag kevésbé elmélyült kollégáik miért tudnak sikereket aratni a tanteremben. A titok, úgy hiszem, a prioritásokban rejlik.
Tegnap az étteremben megkérdeztem a pincért, hogy van-e zöld teájuk? Ő nyeglén visszakérdezett, hogy megnéztem-e az itallapon. Ne érje szó a ház elejét, elővettük az itallapot. Az itallapon annyi szerepelt, hogy "tea". Mutattam neki, hogy ebből nem sok derül ki, majd még egyszer megkérdeztem, hogy van-e zöld teájuk. Mondta, hogy nem tudja, majd utána kérdez. Negyed óra múlva megjelent, és közölte, hogy zöld teájuk nincsen. Megkérdeztem, hogy akkor milyen teájuk van. Mondta, hogy nem tudja....
Naponta másfél órát utazom otthonról munkába, majd délután is ugyanennyit vissza. Igyekszem ezt egy újfajta énidőként kezelni.
Tegnap rendelt egy forró teát a kihelyezett automatából, de az automata csak forró vizet töltött neki. Ahogy próbálta szépen és kevésbé szépen bűvölni a masinát, odament hozzá egy biztonsági őr és megkérdezte, mi történt, tud-e segíteni valamiben. Ő elmondta, hogy teát akart venni, de csak forró vizet kapott. A biztonsági őr egy szót sem szólva fordult egyet és eltűnt az őrszobán. Egy teafilterrel tért vissza, amit a saját készletéből hozott, és odaadta D.-nek. Sajnálatát fejezte ki a helyzet miatt és biztosította D.-t, hogy értesíti a karbantartókat, hogy ilyen ne fordulhasson elő többet.
A társasházak közös udvarában nagy elánnal nyesik le az alpinisták a kicsit magasabbra nőtt fák ágait. Mindezt teszik a tizedik emeleti magasságon is túlnőtt, fölig kopár lombú jegenyéről, aminek stabilnak kevésbé mondható törzse az összes kisebb fuvallatra látványosan imbolyog egyik oldalról a másikra. A jegenyéhez persze hozzá sem érnek a fűrésszel. Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy ez a fa hál' Istennek senki szerint nem jelent baleseti kockázatot.
Napszemüveget kellett feltennie, nehogy élettől, álmoktól és vágyaktól oly eleven tekintete leragyogja az égről a Napot.
Az akvarell szeszélyes, öntörvényű, áramló Nőiség. Ha hálával és kíváncsisággal közelítesz ezekhez a kvalitásaihoz, a legkifinomultabb segítővé válik a lélek filmrétegeinek felsejtetésében, a járatlan utak felfedezésében, a természetes átmenetekkel való egybeolvadásban. Ha finoman közeledsz hozzá, finommá válsz általa.
Utat kell törni az anyagban. Fel kell szabadítani az anyagból a lelkeket. A művészetet befogadók lelkét. A megformált személyek lelkét. A tárgyak lelkét. Az anyagban (papírban, kőben, festékben, hangjegyben) megszületni vágyóknak a lelkét. A művész lelkét. Az Isten Lelkét. Hagyni szabadon léleg/kezni a világot. Ki kell engedni a fényt.
Mondják, hogy annak a tíz embernek az átlaga vagy, akikkel nap mint nap kapcsolatba lépsz. Na de ki is lehet ez a tíz ember? Egy író, akinek a regényeit olvasod, egy festő, akinek a festményeit csodálod, a királyi család, akiknek az életét követed, egy rongyosra nézett film szereplői, akik végtelenített verzióban megindítanak, egy zene, amit napi tízszeres ismétlésben hallgatsz meg, egy inlfuenszer, akinek a podcastjait pörgeted, az a személy, aki napjában százszor is megfordul a fejedben, Isten, amikor a Bibliát a kezedbe veszed. Bárki, akinek a lényével így vagy úgy minőségi időt töltesz.
A másik lépcső, hogy vajon ezek az emberek hogyan látnak Téged? Mert nem csak a saját nézőpontod által adott hangsúlyok formálnak, hanem minden tekintet, ami Rád szegeződik. Mint lézer az üveget. Válaszd meg tehát bölcsen ne csak azt, hogy Te kiket nézel, hanem azt is, hogy kiknek engeded, hogy nézzenek Téged.
Az tud örök fiatal maradni, aki nem hagyja, hogy a lelkére telepedjen az idő (emlékek a múltról, félelmek a lehetséges jövőről). Az idő tér. A tér fizikai valóság. A fizikai valóság anyag. Meg kell tanulni az anyag fölött tartani a lelket. Vagy ha már az anyag alá került, lepattintani róla azt, hogy léle(k)zethez jusson. Vagy ha kapaszkodik valamibe, elengedni azt azáltal, hogy újra magamon kívülállóként érzékelem (mert minden ragaszkodás, kapaszkodás lényege, hogy a részemnek érzem azt, mibe kapaszkodom). Annál kevesebb a lelkemen az anyag, minél szebbnek, egyedibbnek és élesebbnek látom a világot.
Minden kölcsönhatás élmény. Az élmények mindig utat keresnek befelé. Minél mélyebb a lélek, annál hosszabb utat kell megtenni a mélyére. Ezalatt az út alatt korábbi lélekélményekkel találkoznak, mely találkozások újabb élményeket szülnek és így megy egészen a lélek mélyéig. És onnan kifelé is. Egy parányi élmény így tér vissza százszorta gazdagabban a külvilágba.
.jpg)
