A következő címkéjű bejegyzések mutatása: motoros srác. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: motoros srác. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. november 4.

 




Ha az életed egy ideig valakiről szól, az egész lelked szépen, fokozatosan felveszi az ő formáját, tekintetét, illatát, hangját, arcának vonásait, mozgását, színeit, vízióit, gondolatait. És az egész világod átszabódik "ő" formájúra. Mindenhez őt kapcsolod. Ő mit látna, tetszene-e neki, merre menne, mit venne észre, hogy viselkednél mellette. Amilyen formájú a lelked, olyan formájú a világod. Nincs kivétel. Amilyen a lelked, azt hallja a füled, látja a szemed, érzi a bőröd, szagolja az orrod, ízleli a szád és adod magadból, a testedből, a lelkedből. Identitásoddá válik. 

Aztán egyszer csak ő már nincsen. De a lelked még mindig "ő" formájú. Így a világ is körülötted "ő" formájú maradt. 

Akkor tudod meg a lelked fellélegzését, amikor már elkezdesz újra önálló körvonalakat látni, amiknek már nem (csak) "ő" formájuk van. Amikor elkezd átszíneződni minden körülötted, amikor a rá emlékeztető zenéknek már nem visznek olyan mélyre az emlékekbe, amikor már nem kapcsolod őt minden pixel és molekula mellé. Amikor szép lassan elkezd kilépni minden mellől. A helye még ott van talán, de ő már egyre halványabban vagy egyáltalán nem. 









2024. április 2.

a róka megszelídítése avagy hogyan kell visszaszeretgetni énidegenné vált darabjainkat

 




A fájó emlékeket olyan lassan kell szemlélni és olyan apró mozzanatokra bontva kell végigsimogatni, hogy egybefüggő folyamat mivoltukat, ezáltal érzelmi intenzitásukat elvesztve ne tudjanak és ne is akarjanak visszatámadni, ne akarjanak a fájdalom és a félelem reflexmozgásaiból belénk marni úgy, hogy az egész lényünk belesajduljon. Olyan óvatosan és olyan kicsinyre kell bontani őket, hogy megszűnjenek uralkodni rajtunk és megszűnjünk félni az egymással való találkozástól.

És amikor apránként és különböző szögekből nézve már nem tűnnek olyan borzalmasnak, olyan szörnyűnek, olyan kegyetlennek, bántónak, emberen kívülinek, agyon kell szeretgetni őket. Meg kell találni bennük a katarzis történeteit. Meg kell találni bennük az emberi magaslatokat és tragédiákat. Meg kell találni bennük azt az igazságot, hogy minden félresiklott kapcsolatban a legnagyobb fájdalom, hogy két szeretet nem találja az utat egymáshoz. Hogy minden félresiklott mozzanat és okozott bántás a szeretet kétségbeesett vergődése. Meg kell találni az együttérzést. Meg kell találni bennük azt, ami széppé avatja őket. A szépséggé avatás a szeretet magasiskolája. 

A bántó személlyel való együttérzés olyan, mint a színek összekeverése. Az együttérzésnek a saját érzésekkel való vegyítése az egész érzelemsíkot átitatja valami új minőséggé. Ahogy a kékből és a sárgából is zöld lesz, úgy együttérzéssel a fájó érzések sem maradnak meg eredeti mivoltukban. 

Minden bántás a szeretet útjainak az elvétése. Minden gyógyítás a szeretet útjainak a megtalálása. Minden együttérzés a saját fájdalmak oldása. Minden szépség út a gyógyuláshoz.

Szeretettel kell körbevonni a fájó emlékdarabokat. Újra és újra és újra. Ahányszor csak fájdalmukban felsírnának és védekezésből támadnának, újra és újra át kell szeretgetni őket. Hogy sérült darabjaink újra elkezdjenek bízni bennünk. Hogy sérült darabjaink visszaszokjanak hozzánk. Hogy képként újra összeállva már ne a bántások feszültsége, hanem a köréjük vont szeretet tartsa össze az eseményláncolatot. Addig kell nézni a tragédiákat, amíg le nem kopik róluk a felszín, és felsejlik alóluk az élet, ami bármilyen borzalmat is hordoz, a mélyben a saját, gyönyörű lénylogikánk szerint formálja magát ösztönös szépséggé.





hogy lehet?

 




Hogy lehet kibújni a 
fájó emlékekből? 

Hogy lehet nem cipelni tovább 
a múltat 
(ha egyszer azt mondják, 
nem kell rá gondolni, 
másszor meg azt, hogy 
minden cenzúra múlthamisítás)?

Hogy lehet "nemrészemmé" tenni azt, 
ami részem?

Hogy lehet szépnek látni 
a sebeket?

Hogy lehet nem elhazudni azt, ami 
nem is volt igaz(i)?

Hogy lehet eseménysorokká látni
embereket?

Hogy lehet lekaparni a történésekről 
az érzéseket?

Hogy lehet megfürödni a 
saját dráma katarzisában?

Hogy lehet saját élő anyagomból kivonni 
az egyetemes szilánkokat?

Hogy lehet nézőpontváltások közepette megtartani 
a történések igazságát?

Hogy lehet azonosulni azzal, 
ami nem önazonos?

Hogy lehet.....?

Hogy lehet mindenek után is 
szeretni magamat?






Ez a művészet.

A szeretet művészete.

A megbocsátás művészete.

A cselekvés művészete.

A szépség művészete.

A művészet művészete.

A hit művészete.

A belső világ művészete.

A jövőkép (remény) művészete.

Az Élet művészete.





2023. november 19.

átmenetek (mindig az utolsó)

 



Hogy lehet a csenddel átírni éveket,
összemaszatolni a szent emlékeket, 
kérdőjelet vésni a mondat végére 
és billegve hagyni egy életegészre?

Nem lehet kitépni,
nem lehet megélni, 
nem lehet keresni,
nem lehet remélni,
nem lehet szeretni és 
nem lehet utálni,
nem lehet ő lenni,
nem lehet várni, 
nem lehet maradni,
nem lehet menni, 
nem lehet akarni,
nem lehet tenni,
nem lehet fájni,
nem lehet hívni,
nem lehet százszínű szemébe nézni.

Nem lehet lenni, ki előtte voltam.
Nem lehet élni, sem eltűnni holtan. 





2023. október 27.

 




Nem akarok rád gondolni, de kinősz, mint gyom a beton repedésein.






2023. június 16.

 




Kezdek visszatérni a saját életembe. Vannak benne ismerős érzésrészek. Be kell laknom újra a lelkemet.






2023. június 15.

 



Van, hogy az élet szélvihara mások meséinek vagy egy lakatlan szigetnek a partjára vet ki, ahol hajótöröttként tengetjük a napjainkat, míg egy véletlen vagy az Élettől kitoporzékolt, esetleg kiérdemelt áramlat haza nem szállít. Van, hogy csak hajótöröttek találkoznak egymással, próbálják mesélni egymásnak a meséiket valami idegen nyelven, amit csak ők és az Isten értenek. Van, hogy hajótöröttek más nyelven, de mégis ugyanarról mesélnek. Van, hogy hajótöröttek elkezdenek kialakítani valami közös nyelvet koldus szókinccsel, igyekezvén egymásba nyitni a világaik szeletkéit.

Lehetséges-e a mesék egymásba írása? Lehetséges-e, hogy két idegen mese összecsengjen? Válthat-e valaki büntetlenül mesét? Meddig időzhetünk más meséjének a partjain? Hol van az otthonunk? Mi történik addig a mi mesénkkel? Élhetnek-e a mesék darabjai önálló életet? Vannak-e egyáltalán önálló mesék?



Odüsszeusz is végül visszatért Ithakába. 






2023. június 14.

 




Azt hittem, többet már nem lehetsz hatással rám. De egy egész kerület, a közösen befurikázott utak, a kereszteződés, amibe már sose fordulsz be pont akkor, amikor leszállok a villamosról, a patakpartokat szegélyező fák, a kidobott ajándékaid tátongó sebe: mind Téged lüktetnek. A vezetés-élmény is Téged idéz, jóllehet ahhoz közöd sincsen. És mégis. Újra és újra átkerülök abba az érzésvilágba, ami Te vagy és amiben Te már nem vagy. Ami Mi voltunk. Az ambivalenciába. Akkor is. Most is. Hogy nem megy. Hogy vannak dolgok, amik nem az erőfeszítésen múlnak. Hogy a szándék nem mindig elég. Hogy két ember nem mindig ér össze. És remélni, hogy egyszer ez az élménytó a part menti erdővel már megszűnik fájni, hogy ami volt, olyan szép lesz majd, mint amilyennek eredetileg is szántuk, és amilyennek, mint minden emberi kapcsolat, rendelve volt.






2023. május 13.

 





Próbálom az emléked feldolgozni: 
fel akarlak Tégedet oldozni.


(És magamat is.)






2023. március 6.

 




A múltkor a környékeden jártam, és már nem éreztem semmit. Elsétáltam a bolt felé, ahol bevásároltunk, a ház elé, az ablakod elé. De már olyan volt, mint minden bolt, mint minden ház, mint minden ablak. Újra a saját szemeimen keresztül láttam. Friss volt minden és tágas és napfényes. Mint előtted. Az eszem még emlékezett Rád, a szívem már nem. Nem izgultam, hogy otthon lehetsz, hogy hazajöhetsz, hogy megláthatsz. Belül mélyen ott lüktetett a bizonyosság, hogy mi már soha többet nem találkozunk. Vége van. Visszakaptam az életemet.







2023. január 29.

 




Örök a pillanat, ha mindketten egyszerre vagyunk benne. Mindketten. Egyszerre. Benne. Ugyanabban a pillanatban.


Ilyen örökkévalóságokban tárul ki a mennyország.






2022. október 18.

 





Egyszer majd elmúlik,
de addig is élni kell.








2022. április 14.

 



Egymásba rétegződünk.





 



Elcsúszott a párbeszédünk. 
Pedig mindkettőnk csak jót akart. 
Megint. 
Mindig. 
Mindkettőnk.
Jót. 
Csak. 
Akart.
Beszédünk. 
Pár.





2022. április 9.

 




Büszkén vezetett be a panellakása vendégszobájába és mutatta meg az OBI-ban vett, felállított kerti medencét. Ecsetelni kezdte, hogy majd a pincéből fagerendákkal fogja alátámasztani a padlót/mennyezetet, mert a szoba nem bírná el a teleengedett medence súlyát, illetve a radiátor és az ablak között egy szellőzőrendszert fog kialakítani, nehogy penészesedés, a vízben pedig algásodás alakuljon ki... Nekidőltem az ajtófélfának, szájam sarkában mosoly bujkált. Mindössze egyetlen kérdést tettem fel neki, csak úgy, részben saját magam megnyugtatása végett: ugye ezt a helyzetet Te is látod kívülről, nem csak én?!





G. mesél

 




Délelőtt végigjártam a londoni templomokat, délután pedig beültem a rúdtáncversenyre. Szép ívet írt le ez a nap.






2022. március 16.

 





A biztonságérzet dönti el, hogy vicc vagy támadás.







2021. december 4.

amikor szobatársam kérdése elemi erővel világít rá, hogy a dolgok mégsem állnak olyan rosszul, mint ahogy elsőre tűnnek

 





Zsófika látja, hogy valami mélyen bánt. Tapintatos, nem szeretne direktben rákérdezni, ezért óvatosan puhatolózik.



Zsófika: - Baj van?
Én: (csendben bólintok)
Zsófika: - A Motoros Srác?
Én: - Nem.
Zsófika: - Pasi?
Én: - Nem.
Zsófika: - Lány?



2021. október 8.

 




Ne versenyezzünk, hogy 
melyikünknek jobb vagy rosszabb.
Úgyis mi nyerünk.





2021. szeptember 6.

 




Ne találkozzunk többet. Nem lenne helyénvaló. Majd ha meghaltunk, újra leülünk, szemközt egymással, vagy épp oldalvást, és elbeszélgetjük az elbeszélgetni valóinkat egy üveg bor és egy kis csokiostya társaságában.