Azt hittem, többet már nem lehetsz hatással rám. De egy egész kerület, a közösen befurikázott utak, a kereszteződés, amibe már sose fordulsz be pont akkor, amikor leszállok a villamosról, a patakpartokat szegélyező fák, a kidobott ajándékaid tátongó sebe: mind Téged lüktetnek. A vezetés-élmény is Téged idéz, jóllehet ahhoz közöd sincsen. És mégis. Újra és újra átkerülök abba az érzésvilágba, ami Te vagy és amiben Te már nem vagy. Ami Mi voltunk. Az ambivalenciába. Akkor is. Most is. Hogy nem megy. Hogy vannak dolgok, amik nem az erőfeszítésen múlnak. Hogy a szándék nem mindig elég. Hogy két ember nem mindig ér össze. És remélni, hogy egyszer ez az élménytó a part menti erdővel már megszűnik fájni, hogy ami volt, olyan szép lesz majd, mint amilyennek eredetileg is szántuk, és amilyennek, mint minden emberi kapcsolat, rendelve volt.