A vonaton egy zenész telepedett le az ajtó melletti hármas ülésre. Szemem sarkából láttam, hogy kibújt a cipőjéből, kényelmesen elhelyezkedett a lehajtott székeken, majd kicsomagolta a trombitáját. Zakatolt a kocsi, egyre másra hagytuk magunk mögött a Balaton-parti nádasokat. Egyszerre csak a szerelvény kattogó, nyikorgó zajával összemosódva alig hallható, szelíd dallam neszei ütötték meg a fülemet. Oldalra sandítottam, és láttam, hogy az ősz hajú zenész szájához emelte a trombitát, és ujjaival lágyan valami alig tapintható dallamot játszott a hangszeren. Nem volt hangos. Nem volt figyelemfelhívó. Észrevehető is alig volt. Mégis, a kocsi atmoszférája megváltozott ebben az éppen csak fülhegyezve kivehető új harmóniában. Sosem gondoltam, hogy a trombita tapintatos hangszer is tud lenni. A szó valamennyi értelmében.