okmányok

Hét óra tizenöt perckor már kígyózó sor áll az polgármesteri hivatal bejáratánál. Kétbetűnyi jövevény miatt ötórányi ácsorgás. Mert a kamara így kívánja. Végre szólítanak. Nagy nehezen elbotorkálok az ablakhoz, beadom a személyimet és a diplomamásolatot. Bárminek mondható vagyok, csak lelkesnek nem. Az ügyintéző megjegyzi, milyen jó, hogy doktor lettem. Kipréselek magamból egy igent. Továbbfűzi, hogy ilyenkor bizony ki kell cserélni az iratokat, hogy ország, világ lássa, milyen ügyesek vagyunk. Kibuggyan belőlem a véleményem arról, hogy huszonévesen úgy kell mászkálnunk két betű plusszal az életben, mintha bármit is felmutathatnánk. Az ügyintéző azt mondja, hogy megérdemeljük. Ráhagyom. Átadja a papírt, hogy írjam alá. Az aláírás elég pofásra sikerül. Ez némi fényt csempész a napomba. Az ügyintéző a képernyőről oldalra sandítva kérdezi, mintha tudná, hogy a doktort is odaírtam-e? Már hogy a csudába írtam volna, amikor aláírást kértek? Mondja, hogy írjam oda, mert addig nem hajlandó átvenni.  Bepasszírozom a nevem elé a dr-t. Még pont befér a négyzetbe. Az ügyintéző ránéz, megcsóválja a fejét, majd kategorikusan kijelenti, hogy nem sikerült valami szépre, ad egy másikat, hogy jobban látsszon, és mielőtt egy szót is szólhatnék, már dobja is a kukába az imént kitöltöttet és ad egy újat. Meglehetősen szerencsétlenül állok a lap fölött, ügyetlenül odafirkantok egy dr-t, nem áll rá a kezem, a nevemet is elrontom. Nem kérek új lapot, mert tudom, hogy ettől csak az igazolványkép lesz rosszabb. Nem tévedek.