Gyógyító asszisztens kollégával már csak ketten ügyeltünk, amikor elújságolta, hogy írt egy új verset. Velem ezeket spontán és őszintén mindig megosztja, amit megtiszteltetésként élek meg. Mivel minden művész egyszerre szégyenlős és exhibicionista, a kettő közötti döntés felelősségét levéve róla megkérdeztem, hogy megmutatja-e, mert nagyon érdekelne. Legnagyobb megdöbbenésemre közölte, hogy hát az úgy van, hogy a barátnőjének írta és nagyon személyes jellegű, ezért inkább nem. Na hát ilyenkor meg mit mondjon az ember?! Most akkor szeretné megmutatni vagy sem?! Ha szeretné, miért keres kifogást, ha nem szeretné, miért hozza fel? 

Csörgött a telefon, egy ügyfélnek kellett jogi tanácsot adnom. Gyógyító asszisztens kollégánál is csörgött a telefon, egy ügyfélnek kellett nem jogi tanácsot adnia.

Hát végül ez is olyan, mint egy udvarlás. Nem lehet csak úgy ajtóstul rontani a házba. Egy kicsit körbe kell járni a témát. Kis időt kell hagyni. Aztán újra rákérdezni. Mondtam, hogy minden tolakodás nélkül, ha van olyan sora a versének, amit szívesen megosztana, örömmel meghallgatom. Na, erre elővette a telefonját, és hát végül is fel tudja olvasni az egészet is, mondta, és már görgetett is. És elkezdte olvasni. Szép volt. Letisztult volt. Zene volt. Festmény volt. Vörös hajú a lány? Igen. Ez most nagyon rendben van a lelkedben. Igen. Ő az igazi? Igen. Ez volt az első vers, amit írtak neki? Igen. 

Legyetek nagyon boldogok!