Nyújtottam a rózsaszín szütyőt a nyolcvanéves bácsika felé, hogy húzzon belőle egy idézetet. Beletúrt, kihúzott egyet, kihajtogatta, elolvasta. Felnézve azt mondta, maradjak még egy kicsit, mert rokonlelket érez bennem, majd a kórházi ágyban fekve, csillogó szemekkel szavalni kezdett:
“Nem él, amíg nem ég a gyertyaszál.
Az ő élete a fénylő halál.
Lángja a saját testébe harap,
Mert elégnek, kik világítanak.”
Az ő élete a fénylő halál.
Lángja a saját testébe harap,
Mert elégnek, kik világítanak.”
/Horváth István/
'Hanyatlik már a Nap,
hosszabbodnak az esti árnyak...'
Húnyó fénye alatt
állok, URAM, és egyre várlak.
Hagyj néhány éneket
még végigénekelnem,
s ha nem jössz, én megyek,
mihelyt szólitasz engem.
hosszabbodnak az esti árnyak...'
Húnyó fénye alatt
állok, URAM, és egyre várlak.
Hagyj néhány éneket
még végigénekelnem,
s ha nem jössz, én megyek,
mihelyt szólitasz engem.
/Füle Lajos: Hanyatlik már a nap/
"Esteledik. Több csendre vágyik,
S félénken megül a Lélek is.
Valami belső fény világít
Már nappal is, éjjel is."
/Füle Lajos: Esteledik/
Az ő vállasossága a Zsolt. 119,63
Mindezek után Jófej doki mutatta meg a mobilján a saját verseit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése